Ez egy rendhagyó bejegyzés. Nem szoktam hirtelen felindulásból írni, minden alkalommal átgondoltan, több oldalról megközelítve igyekszem dolgokról véleményt formalni, és azt úgy megfogalmazni, hogy ellentétes véleményen lévőket se sértsek.
Ma reggel viszont belefutottam ismét egy Édeasanyák közötti vitába arról egy fórumon, hogy mennyire ártalmas vagy sem a gyerekeink számára a technika.
Én a saját véleményemet korábban már leírtam : http://doboagi.hu/lusta_szulo_vagyok_bogyo_es_baboca_tv_tablet_telefon_mi_szeretunk , így nem is ennek szeretnék most hangot adni.
Mióta élek, mindig voltak állataink. Kevesen tudják rólam (talán senki :D) , de életem első 3 évét egy Debrecen közeli erdő közepén, egy “farmon” -csak, hogy divatosabb kifejezést használjak- éltem, amit a családom a mai napig “TANYA”-ként emleget… 😀 Tudom, ez már annyira nem is menő…
A lényeg, hogy folyton állatok között voltam. Szeretem Őket. Nem vagyok fanatikus, sem gyűjtő, sem pedig mániákus védő. De tisztelem Őket, és a saját kutyusomat Családtagként kezelem. Így amikor megtudtam, hogy Bubu a pocakomban van, azonnal elkezdtem felkészülni a család bővülésére úgy, hogy senki ne sérüljön, sem egészségügyileg, sem pedig lelkileg, beleértve Mézit is.
Fiatal lány koromban elhitettem magammal, hogy képes vagyok a sikerre. Hogy képes vagyok valóra váltani az álmaimat, és mindig e szerint fogok élni. Mégis mindig az az ember voltam és vagyok, akinek hihetetlen nagy szüksége van az erős támaszra, valakire vagy valakikre maga köré, mellé vagy mögé, akik amikor kell inspirálják, vagy épp noszogatják, jobb esetben pedig csak megerősítik, esetleg visszaigazolják.