Az anya

Utolsó napjaink Babaként…

Hetek óta motoszkált bennem, de amint végetért az augusztusi kánikula, és megéreztem a szeptember illatát, úrrá lett rajtam az a nehéz, nyomasztó “búcsúérzés”. Ezúttal nem a nyártól, hanem valami sokkal nehezebben elengedhetőtől.

Szeptember elsején lezárul egy korszak az életünkben, és valami egészen új kezdődik azzal, hogy Bubu, az egyetlen pici, lassan két eves kisfiunk beszáll a “mókuskerékbe”, és elkezdve a Tőlünk, a szüleitől való függetlenedést, bölcsibe megy.

Mindig érzelmileg túlfűtött ember voltam, de mióta Anya vagyok, és a szeretetem napról napra hatványozódik, az érzékenységem is csak erősödött. A szülők között magamat lazának tekintem, gyomorgörcsöktől, stressztől menetesen hozok (hozunk) nagyobb döntéseket is, de ez most valamiért mégis más.

Kicsit szomorú vagyok, és hiába próbálom magamban racionálisan végiggondolni mi is következik, és arra miért van szükség, mégis újra és újra a könnyeimmel küzdök.

A párommal hiába próbáltam a dolog érzelmi részéről beszélgetni, nem igazán értett meg. Nyilván nem hibáztatom emiatt, hiszen Számára ez az új helyzet nem hoz drasztikus változást a mindennapokban. Ő eddig is elindult minden reggel dolgozni, és amikor hazaért, mi itthon vártuk, ami a jövőben is épp így lesz. De egy Anyának ez ennél sokkal összetettebb. Szerintem.

Mióta megszületett a Babám velem volt, az Édesanyjával. Sokáig szinte szó szerint összenőve, később termeszétesen ezt a köteléket lazítva. Minden napot csodaként megélve, láthattam, hogyan fejlődik. Tanítottam Őt mosolyra, játékra, szavakra, esténként pedig azt büszkén prezentáltuk Apának. Most viszont kiszakad a napjaim nagyrészéből, és valaki más fog Neki megtanítani rengeteg fontos dolgot. Az eredményét természetesen majd ezután is látom, és élvezem, de magát, a sokszor nehéznek tűnő folyamatot nem mindig.

…és a kis szokásaink? A napi rutinunk, az ébredés utáni összebújás, a közös reggelik, játék, séta, programgyártás 🙂 … mind a hétvégékre marad. Az eddigi 7 napnyi együttlétet most 2 napba sűrítjük. Elég lesz? Nem fogunk Neki hiányozni? És Ő nekünk? Nekem már most hiányzik. A gondolat is elkeserít mennyi közös élménytől fosztom meg magunkat, és tényleg nem bírom nyelni a könnyeimet, ha arra gondolok, milyen elképesztően gyorsan teltek el az első évek… Mégis mikor? Hogyan? Kihasználtuk, kiélveztük? Remélem.

Érzem, hogy megérett a Fiam arra, hogy elengedjem.

Tudom, hogy hasznos lesz számára ez az új szakasz az életében.

Bízom benne, hogy jó döntést hoztam azzal, hogy 2 évesen bölcsibe adom, de persze tele vagyok félelemmel. A munkám miatt döntöttem így, és azért, mert azt gondolom, hogy kellően szociális, és a világra nyitott gyerekem van, akinek a közösség, és a képzett pedagógusok a jövőben színesebb, és hasznosabb társasága, tanítói lesznek majd a hétköznapokon, mint Mi, beleértve engem, az Édesanyámat, az Anyósomat, a Hugomat, akik váltásban vigyáztunk Benire és szórakoztattuk Őt, attól függően, hogy ki mikor ért rá. Az új rendszer a kis életében (és a miénkben is) remélem hoz egyfajta kiszámíthatóságot, biztonságot is majd mindannyiunknak, még ha mindig is egy pillanatok alatt alkalmazkodó, minden körülmények között magát jól érző, kiegyensúlyozott gyerek is volt Bubu.

Tehát sorolom magamban nap, mint nap, ahogy közeledik Szeptember 01. egyre gyakrabban a pro és kontra érveket, szembeállítva a racionalitást az emociókkal, persze teljesen feleslegesen, hiszen értelmetlen az egész…

Márciusban hoztunk egy döntést, miszerint Beni bölcsibe megy. Hiszem, hogy jó döntés volt.

…de akkor is nehéz Őt elengedni, és elképezelni, hogy egy hét múlva már nem tudom a nap bármelyik percében “csak úgy” átölelni, és megpuszilgatni, akár a délutáni szundikálása közben. Mert nem lesz OTTHON, velünk.

“Megnőtt”. Kistáskát kell vennünk neki, amibe minden reggel bepakoljuk amire aznap szüksége lehet, és legközelebb a nap végén látjuk újra. Nem tudjuk majd pontosan mit és mennyit evett, “jól” vagy csak eleget. Boldogan telt-e a napja, vagy gyakran emleget, esetleg sírdogál utánunk. El tudja-e mondani, ha valami nincsen rendben..

Nehéz. Számomra ez nagyon nehéz most. De ugyanilyen nehéz lenne 1 év múlva is, amikor már jobban beszél, ügyesebben eszik, és idősebb, érettebb is egy évvel, azért mert nekem 1, de szerintem sok év múlva is az én édes “Picibabám” lesz Ő.

Hiszen még csak most született…

 

Ui.: köszönöm a Bubu leendő bölcsijének és ovijának a tündéri vezetőitől kapott megannyi megerősítést, figyelmet és kedvességet, amivel igyekeznek minket biztosítani arról, hogy jól döntöttünk. Bízunk Bennetek! 🙂

Hozzászólások

hozzászólás

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Talán ezek is tetszenek majd