Az anya

Élet egy 4 lábú és egy 2 lábú GYERMEKKEL, avagy Kutya a házban!

Mióta élek, mindig voltak állataink. Kevesen tudják rólam (talán senki :D) , de életem első 3 évét egy Debrecen közeli erdő közepén, egy “farmon” -csak, hogy divatosabb kifejezést használjak- éltem, amit a családom a mai napig “TANYA”-ként emleget… 😀 Tudom, ez már annyira nem is menő…

A lényeg, hogy folyton állatok között voltam. Szeretem Őket. Nem vagyok fanatikus, sem gyűjtő, sem pedig mániákus védő. De tisztelem Őket, és a saját kutyusomat Családtagként kezelem. Így amikor megtudtam, hogy Bubu a pocakomban van, azonnal elkezdtem felkészülni a család bővülésére úgy, hogy senki ne sérüljön, sem egészségügyileg, sem pedig lelkileg, beleértve Mézit is.

 

Mézi, a most 5,5 éves mini yorki a Mi első fiunk. A párommal együtt választottuk, az első Közös döntésünk, az első közös felelősségvállalásunk gyümölcse Ő.

Mindössze néhány hónapja voltunk egy pár Csabával, amikor közölte, hogy szeretne egy kutyát. Állattartó családom ellenére, rettegtem a kutyosoktól, mert kisgyermek koromban egy palotapincsi megharapott. A szüleim mindig nagytestű kutyát tartottak, volt kaukázusink, rotweilerünk, de még dán dogunk is, akiktől nem mondom, hogy kifjezetten féltem, de tartottam az ominózius harapás után. Így talán érthetően nem voltam felhőtlenül boldog elsőre a közös kutyavállalás gondolatától. Viszont imertem egyetlen kiskutyát, egy yorkiet, aki egy barátnőmé volt, és akitől nem féltem. Így kompromisszumot kötöttünk Csabával, és egy kistestű négylábú mellett döntöttünk.

Képernyőfotó 2015-10-15 - 14.30.08

Az összeköltözésünk napján költözött az életünkbe Mézi is. És még soha, egyetlen perc erejéig sem bántuk meg. Akkor sem, amikor reggelre bekakil, vagy éjszaka a frászt rámhozva az ajtót morogja. Én gyakran “terápiás kutyaként” emlegetem, mert engem az évek alatt, szépen lassan teljesen kigyógyított a kutyáktól való félelmemből. Egy igazi kis szeretgolyó Ő, akinél lelkesebb fogadóbizottságot, ha akarnék sem találnék. Nem számít, hogy egy nap egyszer, vagy tízszer távozunk- érkezünk, hogy Apa, Anya, vagy a postás jön, ugyanúgy eszeveszetten szalad hozzánk, két lábon ugrál, és persze összepisil mindent örömében :D.

Nem volt kérdés, hogy a Bubu érkezésének nem szabad változtatnia ezen. A terhességem alatt végig melletünk volt, a házban élt bent, ahogyan előtte is. Voltak és vannak viszont szabályok, amihez mindig ragaszkodtunk. A lakás földszintjén szabadon garázdálkodhat, viszont ahol eszünk (asztal és székek), valamint ahová fekszünk (a kanapéra, ágyra) TILOS neki felugrania. Ha mi az ölünkbe vesszük, az nyilván rendjén van, de úgy gondoltuk, hogy kellenek a határok, a saját egészségünk érdekében is.

A másik tiltott zóna az emelet a Mézi számára. Nálunk fent találhatóak a hálószobák, és a fürdő, ahol szinte csak alvásidőben, tisztán, fürdés után tartózkodunk, így azt gondoltuk, ez maradjon tényleg csak a mi területünk. Tiszta állat a kutyusunk, de azért ő csak kimegy, bejön, nem lehet minden nap fürdetni 🙂 .

Egyéb higéniai gondjaink nem akadtak szerencsére, mert yorkie lévén a folyamatosan növő szőre nem hullik, így ez nem okoz problémát.

Mézi az első perctől úgy kezelte a Bubut, ahogyan Minket. Ismerte. Nem kellett szagolgatnia, kerülgetnie, megszoknia, tudta, hogy a Családunk tagja. A nappaliban eleinte Bubu egy bölcsőben aludt, szinte egész nap, így innetől kezdve Mézi pedig Mellette. Lefeküdt “mellé” és vigyázott rá, hiába volt a saját ágya a lakás másik végében. Ha valaki hazért, a kiságy mellett állva, ugatva, mérgesen védte Őt. Az első perctől, a mai napig. Később a járóka mellé tettük Mézi ágyát, hogy ha már mindenképp Bubu melett szeretne aludni, legalább ne a földön tegye 🙂 .

IMG_9571

Bubu amint kicsit nagyobb és ezzel nyitottabb lett a világra, érdeklődően fogadta Mézit. Nézte, követte először szemmel, majd hason kúszva, később mászva, végül pedig szaladva. Elég hirtelen gyerek, és igen ritkák nála a finom mozdulatok, amit Mézi az első alkalommal megtapasztalt, és ezután kellő óvatosságal kezelt. Okos állat, csak akkor megy oda és bújik a Bubuhoz, ha fekszik, vagy tényleg nagy nyugalmi helyzetben ül éppen. Mostanra pedig már néha el-elcsípek egy egy simogatást is, de azért továbbra is gyakrabb a “Mézi szalad , Bubu kergeti” felállás. 🙂

Nagyon sok kedves, és vicces történet köthető a két “gyerek” együttéléséhez. És nagyon sok hasznos dolog is.

Hosszú hosszú hónapokba telt például, hogy leszokassuk Bubut arról, hogy az etetőszékéből ledobálja az ételt Mézinek. Picike korától kezdve imádta nézni, ahogy leesik a Mézinek szánt falat, ő pedig már szalad is, és eszi. Amin Bubu mindig borzasztóan jól szórakozott.

Minden egyes ledobott étel után elmagyaráztuk, hogy a Mézinek is van saját tálja, és neki abból kell ennie. Végül minden étkezésnél a Mézi kapott először, az etetőszék mellett, a táljába enni, és ezután Bubu, hogy tényleg lássa, és megnyugodhasson, hogy a Mézi kap enni 😀 . Később maga Bubu adott enni, inni Mézinek, a gondoskodás egy formáját szépen elsajátítva ezzel.

A másik “kedvencem” a közös séta volt. Mézi pórázon, Bubu babakocsiban. Nem volt egyszerű. A kutya jobbra szaladt, a játszótér meg balra volt. Nem gyakoroltuk ezt a mutatványt sokszor, de amint Bubu kúszni kezdett, egyfolytában a pórázért ment, és az ajtó felé véve az irányt Mézit szerette volna sétáltatni, pedig még járni sem tudott :D.

IMG_0172        IMG_9835

Aztán a közös evések. Mézi az elmúlt két évben mindenevő lett. Ha Bubu málnát tesz a szájába, akkor Mézi málnát hamizik. Ha abonettet, akkor azt…

A kerti játék… nagyon ciki, de előfordult, hogy kizártam a Mézit véletlenül az udvarra. Bubu a maga nyelvén és módján viszont mindig figyelmeztet. Eleinte csak az ajtóhoz mászott és nézte Őt, hogy miért maradt kint. Később odahúzott, mostpedig már kiabálja, hogy Anyaaaaa!!! Méniiiiiii kiiiiiiiiiint!!!! 😀

Méni. Bubu így hívja. Úgy ébred, hogy hív Minket, és ha megvolt az “AnyaApa leltár” , azután Ménit keresi. Méni le, Méni leeeee. És irány a lépcső, és széles vigyorral nyugtázza, hogy Méni megvan, és még pihen(ne) kora reggel.

Tényleg olyanok, mint a testvérek. Ha Bubut ölelgetjük, Mézi is hirtelen szeretetre éhessé válik. Ha Mézivel játszunk, Bubu is azonnal velünk szeretne. Kicsit féltékenyek egymásra, de teljesen kezelhetően.

“Méni” nagyon fontos része a Családunk életének. Soha nem teher, de komoly felelősség. Gyakran érzem úgy, hogy tényleg két gyerekem van, hiába igényel jóval kevesebb figyelmet Mézi, mint Bubu. De igényel. Szeretet, időt, törődést. Viszont akinek mindez rendelkezésére áll, én szívből ajánlom, hogy tartson, vállaljon bátran állatot a gyerek(ek) mellett! 🙂

Hozzászólások

hozzászólás

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Talán ezek is tetszenek majd