Az anya

Megszülettél…

2013.10.01. 12:01 perckor pontosan.

…engem mégsem önött el a várva várt “Anyai érzés”, határtalan szeretet, öröm, boldogság, könnyáradat.

Pedig ANNYIT készültem rá! Beszélgettem az engem körülvevő Anyukákkal, az Édesanyámmal, elolvastam az összes “szülés,- születésélményről” szóló weboldalt, fórumot, blogot, könyvet, tájékoztatót. És vártam. Vártam a napot, de leginkább a pillanatot valamikor szeptember közepére.

Elképzeltem naponta tízszer, százszor, sőt, igazából egész nap csak ezen voltam képes ábrándozni. Milyen csodálatos lesz, amikor először látlak, magamhoz ölellek, mennyire boldogok leszünk majd.

Minden nap egyre és egyre türlemetlenebb voltam, de Te nem akartál még megszületni. Ezért a kiírt időpont után cirka két héttel úgy döntöttünk, hogy október elsején délután két órakor útnak indítunk.

Egész este az internetet bújtam a burokrepesztés témájában, és borzasztóan izgultam, sőt féltem, hogy jól tesszük-e, ha Mi döntjük el, hogy mikor jött el az időd, Helyetted.

Te ezt természetesen nem hagytad. Helyetted nem hozhattuk meg az Első döntésedet. (És azóta jóformán egyet sem.)

Reggel fél hétkor arra ébredtem, hogy Apukád bezárta a ház ajtaját. Félálomban egy rövid sms-t pötyögtem neki, hogy ne menjen messze, hátha már 2 óra előtt szükség lesz Rá, mert úgy érzem valami történni fog. Visszagondolva, elképzelésem sincs, hogy honnan jött ez a megérzés, hiszen minden épp olyan volt, mint bármelyik reggel. Visszabóbiskoltam, majd 15 perc múlva egy halk pukkanásra ébredtem, és melegvíz öntötte el az ágyat.

A boldogságom határtalan volt! Épp úgy történt, ahogyan azt szerettem volna, az ágyban, otthon. Hívtam Apát, hogy itt az idő, majd az orvosunkat, a szülésznőnket, Édesanyámat, – a Te nagymamádat -, és még a baráti sms csoportban is jeleztem, hogy elkezdődött. 🙂 Na innentől viszont semmi nem úgy zajlott, mint ahogyan azt a sok sok amerikai filmből merítve előre elképzeljük. Nem volt kapkodás, sietség, eszeveszett izgalom. Mindenki nyugodt volt, és boldog. Lassan beszélve, szinte éreztem, hogy mosolyogva kéri a telefonban a doktorúr, hogy ha elkészültünk induljunk a kórházba, Ő már bent vár.

Nekem még volt némi teendőm azért, amíg Apukádra vártam. Szépen lezuhanyoztam, megborotválkoztam. Igen. 3 perces fájásokkal, ömlő magzatvízzel. Boldogan, vidáman. Felöltöztem, és közben realizáltam, hogy SENKI nem mondta MILYEN RUHÁBAN KELL SZÜLNI! Gondoltam csak nem lehetek meztelen?! Ezért én egy sportmelltartó, és egy jó bő atléta mellett döntöttem, majd dobtam egy kis szempillaspirált is, mert gondoltam csak megadom a módját. Egy bő óra múlva már a klinikán voltunk. Végig folyt a “melegvíz”, mi pedig két fájás között poénkodtunk, fotózkodtunk a folyosón, és a szülőágyon az “Apaszettben”. A vizsgálatok után, fél 10 környékén azt javasolták, üljek kádba, és vajúdjak. Hát beleültem, vajúdtam. Mondták, ha szeretnék fájdalomcsillapítót szóljak. Egyre erősebben, és gyorsabban követték egymást a fájások. Tudtam, hogy szeretnék majd fájdalomcsillapítót, de csak az a tanács járt a fejemben, miszerint képzeljem el úgy a fájásokat, mint a hegymászást. Vizualizáltam egy hegyet, amire amíg felfelé mászok egyre és egyre erősebb a fájdalom, a tetején a legintenzívebb, majd lefelé jövet onnan azonnal felejtsem is el, hiszen a csúcson azonnal elmúlik, nincsen tovább, és koncentráljak kizárólag arra, hogy a következő hegyig mennyire sok erőt tudok gyűjteni. Szóval én hegyet másztam szülés közben. Ez annyira lefoglalt fejben, hogy mindig úgy éreztem olyan jól bírom, hogy majd a következő után jöhet az epidurális. Aztán inkább a következő, majd ismét a következő után is ezt gondoltam.

IMG_3681                         IMG_3676

De fél 12körül eljött a fájásaim Mount Everestje, és könyörögtem, hogy csillapítsák a fájdalmam. Nem tették. Megkértek, hogy álljak fel, fáradjak át a szülőágyra, és szüljem meg a babámat, mert ezek már a tolófájások. Azt mondták ne nézzek az órára. De ott volt pont velem szemben, az ajtó felett. CSAK AZT tudtam nézni. 11:40-kor azt modta a doktorúr, hogy megtanítanak tolni, és ha ügyes vagyok, 12 órára a kezemben leszel. Elmondták mit csináljak, majd én minden erőmet összeszedtem, és toltam. Ezután egymásra nézve a szülésznőm és az orvosom egyöntetűen közölték velem, hogy “Na, ez így nem lesz jó”. Akkor azt hittem sírva fakadok. “Miért nem kértem fájdalomcsillapítót korábban, mi az, hogy ez így nem jó? Miért nem jó, akkor most mi lesz, mit csináljak, és azt hogyan?” Apukád mögöttem állva azt mondta nekem, hogy előre nyomja a fejem, és nyomjak csak hasból, nagyon erősen. Megtanított szülni 🙂 . 12:01 perckor tényleg a kezemben tartottalak, Kis Benedikt.

IMG_3685

Hosszú voltál, nagy fejjel, és nagy talpakkal. Épp, amilyennek mondtak még a 19. hetes ultrahang vizsgálaton. 56 cm, és 3400 gramm. Már abban a pillanatban sem értettem hogy férhettél el bennem. De mondani csak annyit voltam képes, hogy “Van hajad?”. 😀 Sosem foglalkoztatott előtte, hogy lesz-e hajad, vagy sem. Valamiért mégis ez jött ki belőlem.

Rámtettek, néztelek, és igyekeztem végrehajtani az első “ciciretevést”. Úgy gondolom, nagyjából mindenre emlékszem eddig pontig, aztán talán valamikor ezután veszíthettem el a fonalat, vagy merültek ki az energiakészleteim…

Semmit nem éreztem. Nem jöttek a könnyek, pedig aki ismer tudja, én vagyok az, aki bárhol, bármikor, bármin képes sírni. Nem jött a mindenki által elmesélt örömmámor, boldogság, határtalan anyai szeretet. Amire én annyira de annyira felkészültem. Amit annyiszor elképzeltem. De pár órával később sem.

Ellenben az apukádnál. Akiről meg mindenhol CSAK azt lehetett olvasni, hogy legyünk türelmesek, a férfiaknak több idő kell, sokkal több idő, hogy feldolgozzák a történteket, hogy kötődjenek, rajongjanak, bla bla blaaa ( gondoltam). Ő az első pillanatban APA lett. A legjobb Apa. Ő fogott, szeretett, vigyázott Rád az első lélegzetedtől kezdődően. Gondoskodott az első pelenkacserédről, az első ruhád első feladásáról.

Nem értettem miért így történt. “Fordítva”. Csalódott voltam magam miatt, és nagyon féltem, hogy valamit rosszul csinálok.

3 napnak kellett eltelnie, hogy sírni tudjak. Kettesben maradtunk a kórházban, én csak néztelek, és felfogtam, hogy az Enyém vagy. Az én Kisbabám. És haza foglak vinni, és nézhetlek, SZERETHETLEK akkor, addig és annyira amennyire csak tudlak.

Azt hiszem valamikor itt eshettem Szerelembe Veled.

…és innentől kezdve napról, napra jobban és jobban szeretlek. MINDEN NAP. Ez a szeretet valószínűleg tényleg határtalan. Egyre és egyre erősebb.

És most én is, mint minden Édesanya, a leghálásabb és legboldogabb Anyukának érzem magam, amiért TE LÉTEZEL.

Köszönöm, hogy az Anyukád lehetek.

Köszönöm, hogy Családdá tettél Minket.

Köszönöm, hogy megváltoztattál MINDENT!

 

Szeretlek:

Anya

Hozzászólások

hozzászólás

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Talán ezek is tetszenek majd