Az anya

Válassz JÖVŐT Szülő! Itt az idő, és az életre szóló felelősség!

Nehezen ment, de úgy döntöttünk, hogy szeptembertől bölcsibe fog járni a Fiunk. Na igen, de melyikbe? És miért pont abba? Nem gondoltuk, hogy a “menjen- ne menjen” kérdésnél nehezebb lesz az intézmények közötti választás.

Eleve dilemma volt, hogy biztosan akarjuk (akarom) –e. Az jár a fejemben, hogy alig lesz 2 éves, és elindulunk egy olyan, de olyan hosszú úton, aminek a végén a most még pici Szerelmünk kirepül majd. Egy év bölcsi, aztán 3 év ovi, majd 8 általános, 4 gimi, és még pár év felsőoktatás, ami alatt reggel ébredünk, készülünk, búcsúzunk, délután újra találkozunk, picit együtt vagyunk, alszunk, ébredünk, készülünk, búcsúzunk, délután újra találkozunk, picit együtt vagyunk, alszunk, ébredünk, és így tovább a sok sok éven át, napok egymás után, és szinte egymás NÉLKÜL. Napok, hetek, évek, amikor alig töltünk együtt időt… Egy kicsit úgy érzem, azzal, hogy átadom a stafétát a babám napi felügyeletében, Ő pedig egy közösség tagja lesz, hivatalosan is “nagy” lesz. Nem (csak) az Én, a Mi egyetlen pici Kincsünk lesz, akinek minden fontos pillanatában volt eddig szerencsénk osztozni. Akit öröm a hálózsákba bújtatni délben, és annál is nagyobb meglátni azt az őszinte boldogságot a mosolyában, amikor pár órával később felébred, és benyitok a szobájába. Meghat, és most is megkönnyezem, hogy ha belegondolok abba, hogy néhány hónap múlva ezekben a kis apró, de boldog pillanatokban mennyire ritkán lesz részem. Hogy mennyire hihetetlenül gyorsan telik az idő, és a terhességemre datálható “újfajta” időszámítás még mindig képes egyre és egyre gyorsulni.  Mióta Anya vagyok, megváltozott az IDŐ jelentése. Korábban soha nem érdekelt, hogy múlik, igazából észre sem vettem –maximum a születésnapjaimon, az egyel több gyertyából-. Most már nagyon is. A gyerekemen látom, hogy mennyire gyorsan telnek, majd múlnak el csodálatos korszakok… ijesztő.

Nyilván hasonlókon megy keresztül az is, aki nem 2, hanem 3 évesen engedi az első “saját” útjára a gyermekeit. A lényeg, hogy nehéz. Elengedni is, valamint megküzdeni azzal a teherrel, hogy ha már megy, olyan helyet válasszunk Számára, ahol a lehető legjobb kezekben van. Ahol biztonságban van, vigyáznak rá, szeretik, tanítják, jól érzi magát, miközben a leghasznosabb alapokat sajátítja el a későbbiekre.

Sok lehetősége van egy szülőnek, amit egyedül az igényei fognak egyre kisebb és kisebb számmá redukálni. Nagyobb városban élőknek nagyobb a felhozatal is. Mi itt Maglódon, Budapest agglomerációjában, kicsit korlátozottabban válogathatunk. Főként, mert nekem is akadtak extra kívánságaim…

Első körben szeretném közelebbi helyre íratni a Fiamat, hogy a következő 4 évem ne azzal teljen, hogy a fél napot az autóban töltöm a gyerekem szállítgatása végett. Ha már bölcsis, vagy ovis lesz, szeretném hasznosan, munkával tölteni a “szabad” órákat, tehát negyedórányi útnál távolabb nagyon nem keresgélnék… itt már azért jócskán szűkült a kör.

Állami vagy magán?! A környékünkön állami bölcsibe járó (járató) szülőktől túl sok pozitívat nem hallottam, és nem is láttam, így én inkább a magán helyek között keresgéltem.

Harmadik körben amit szerettem volna, hogy angol legyen az ovi. Ahol a fő nyelv az angol, ahol játékosan, abszolut kötetlenül szivárog be a kisfiam fejébe a nyelvtudás. Ahol mindennemű eröltetés nélkül megbarátkozik az anyanyelvén kívül egy másik nyelvvel.

Mindezen túl, ragaszkodtam hozzá, hogy óvoda és bölcsőde egy intézményen belül legyen, azért, hogy ha az első év után, ami alatt megszokja, és remélhetőleg megszereti a közeget, ne kelljen új helyet keresni, ahol ismét elölről kezdenénk mindent.

És akkor nem vettem még számításba, hogy milyen az étkeztetésük, milyenek a pedagógusok, milyen extra programok vannak, milyen a környezet, és természetesen MENNYIBE KERÜL…

Jóformán 2, maximum 3 hely maradt, ami megfelelt az elképzeléseimnek, és lehetőségeinknek.

Elmentünk, szétnéztünk, puhatolóztunk, és be kell, hogy valljam, nem ájultunk el. Magánovik ide vagy oda, mindenben lehet hibát találni, ami biztosan elbizonytalanít a döntésben. Vagy a hely nem túl bizalomgerjesztő, vagy az oktatási program, vagy a nevelők… Ami biztos, hogy nem volt “szerelem első látásra”, amire én annyira vágytam volna.

És ami a ledigesítőbb, az a nyomás, amit a szülőkre gyakorolnak, a sürgetés a választásban, “az elfogynak a helyek, ha nem foglaljuk le nagyon gyorsan” stressz. Ami nyilván igaz, hiszen a februárban meghirdetett helyek napok alatt telnek be, és az én szülői felelősségem előre tájákozódni, és tisztában lenni a határidőkkel, de könyörgöm, még csak most született, még alig indult el, és tudjam előre, hogy egy év múlva hová fog bölcsibe járni… azt sem tudtam egy fél évvel ezelőtt, hogy egyálatalán fog-e. Biztosan az én hibám, hogy későn kapcsoltam, de bele kell még rázódnom ebbe a rendszerbe. Sokkoló ez a tempó, és az elvárások, hogy egy vagy maximum 2 év múlva azon kell gondolkodnom, hogy milyen irányba tereljem a pici Fiam életét, vagyis MI, a szülei milyen munkát, jövőt képzelünk el neki, hiszen előre tudnunk kell majd milyen iskolába iratjuk majd, ahonnan milyen lehetőségei lesznek a még távolabbi továbbtanulásra… erre még nem vagyok felkészülve, de mielőbb megpróbálok tanulni olyanoktól, akiknek már van használható tapasztalata a kis életek feletti döntésekről… mindenesetre egyelőre nem vagyok kibékülve a rendszerrel. Én nem képzeltem még el a gyermekem életútját. És nem csak azért, mert csupán 16 hónapos, hanem azért sem, mert nem is iagazán szeretném. Amikor én gyerek voltam, de már képes döntést hozni arról, hogy mit szeretnék,  volt választási lehetőségem. Hogy human vagy real beállítottságú vagyok, hogy angolt vagy németet szeretnék tanulni, hogy fodrász vagy jogász szeretnék lenni. ÉS NEM VOLT KÉSŐ megvárni az én döntésemet. Fullasztó, hogy a hazai rendszer már a friss szülőt is presszionálja, hogy döntsön, gondolkodjon és határozzon meg egy életpályát, amiről fogalma sincs, hogy testhezálló vagy egyáltalán működőképes lesz majd. De nincs más választásunk, különben lemaradunk, a gyerekünk hátránnyal indul majd a társaihoz képest, és egyébként is, szocializáljuk minél hamarabb, hiszen szükséges. Szóval beszállunk a mókuskerékbe, és megpróbálunk a “mostban” olyan irányt mutatni, ami a Fiunk számára a későbbiekben a legnagyobb önálló teret engedi majd.

A bölcsiválasztásban végül pedig amire legtöbbet adtunk a megérzéseink, és a látottak után, az az ismerőseink, barátaink személyes tapasztalata, és véleménye volt. Talán a napokban sikerül is végleges döntést hoznunk. Elengedhetetlen a kompromisszum nyilván, engednünk kell az elvárásainkból, hiszen az is lehet, hogy mi tettük túl magasra a lécet.

Az pedig, hogy hogyan döntöttünk, helyesen vagy helytelenül, egy jó ideig még nem fog kiderülni sajnos. De a felelősség, az biztosan a Miénk.


 

kepernyofoto_2015-02-16_9_10_28.png

Hozzászólások

hozzászólás

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Talán ezek is tetszenek majd