Az anya

HOL SZÜLJEK DILEMMA. Állami kontra magánklinikai szülés…

Én választhattam, mert a szerencsésebbek közé tartozom. Végül államiban szültem. De a teljes terhesgondozásomat magánklinikán csináltuk végig. Azért, mert ami a hazai kórházakban általánosságban megy, szerintem elfogadhatatlan. A környezetem borzasztó történetei után, az egyik esti híradó sokadik anyaga egy nő gondatlan ellátásáról, feltette az i-re a pontot nálam. És nem szeretnék gazdasági, társadalmi problémákról, politikáról vagy pénzügyről blogolni, vagyis semmi olyasmiről, amihez kicsit sem értek, ezért ezúttal is csak szimplán a sajat tapasztalataimat szeretném megosztani Veletek, és segíteni a választásban azoknak, akik megtehetik, hogy válasszanak.

Én jól döntöttem, mert mindennel maximálisan elégedettek voltunk. De ez kb. 90%-ban az orvosomnak volt köszönhető.

A kulcs szerintem tehát az orvosválasztásban rejlik.

Mielőtt mindenki azt gondolja, hogy egy rokon, családbarát, ezeréves jó viszonyra visszavezethető dokink volt, elárulom, hogy egyáltalán nem így van, sőt…

Elmesélem én hogyan találtam rá a számomra tökéletes Orvosra. 🙂

Korábbi bejegyzéseim egyikében, a terhes naplóm első részletét osztom meg Veletek (http://doboagi.blog.hu/2014/11/28/teherbe_nem_esni_a_naplom_elso_bejegyzese_2013_02 ), amiben elmeséltem, hogy számomra nem jósoltak sok jót a teherbe esést illetően, így én nagyon gyakorlott voltam az orvoslátogatásban, váltogatásban. Debrecenben fantasztikus orvosaim voltak, de miután Budapestre kerültem, néha az éves szűréseken túl is kénytelen voltam felkeresni egy-egy szakembert, amikor nem volt időm debrecenbe utazni. Próbálkoztam zsörtölődő, túl komor, idősebb férfi nőgyógyásszal, majd vezető beosztású nőivel, akinek sokáig látogattam nagyon sok pénzért a váci utcai magánrendelését, ahol a sok pénzért “cserébe”nem egyszer este 11ig várakoztunk (akár 2-3) órán át, hogy bár időpontra érkeztünk, egyszer majd sorra is kerüljünk. Megkaptam, hogy valószínűleg meddő vagyok, hogy annyira vékony a méhnyálkahártyám, hogy esélytelen egy terhesség esetén a beágyazódás, hogy ilyen meg olyan gyanus vagyok, aztán mégsem, na meg, hogy gyógyszerekkel sem lehet beállítani a ciklusomat… vizsgálat vizsgálat hátán, a magánrendelések alatt mézes-mázas fogadtatás és barátkozás, egy állami kórházi vizsgálat során pedig még csak fel sem ismert az orvosom, akinél 3 nappal korábban jártam, és 1 éve kezel… szánalmasnak éreztem. A jelentéktelenségemet a praxisában, életében. És Őt is, amiért 15-20 ezer ft/ vizsgálat ellenében érdeklődik, kedves, figyelmes, bűbájos, a kórházi munkahelyén pedig 5 percig kell gondolkodnia, hogy képbe helyezzen…

Váltottam. Aztán újra, Pedig nem vagyok kényes, és nem várom el, hogy az orvosom a barátjaként kezeljen. De igenis tudja, hogy ki vagyok, és ha 1 éve hozzá járok sok sok pénzért ráadásul, ismerjen már fel.

Amikor egyszer csak, minden baljóslat ellenére lett egy ( 5!!!) pozitív tesztem, azonnal orvoshoz akartunk rohanni, hogy igazolja a történéseket az életünkkel. De akihez akkor jártam 3-4 héttel minimum korábban kellett időpontot kérni, így azonnal kellett valaki. Nem messze tőlünk, Budapest  egy kertvárosi részébe jártunk egy kicsi magánklinikára, ha bőrgyógyászati gondunk akadt. Ők jutottak eszünkbe. Este 6kor telefonáltuk, elmondtuk, hogy nagyon sürgős, mert 2 nap múlva elutazunk, ezért másnap reggelre, az első paciens elé, kicsivel 8 óra előttre időpontot is kaptunk. A helyet eleve ismertük, csendes, ősfás környezetben, egy nagyobb, modern családi ház méretű klinikát kell elképzelni. Várnunk 5-10 pernél többet soha nem kellett, tudták kik vagyunk, miért jöttünk, mit szeretnénk. Amiért fizettünk, azt bőven meg is kaptuk. Kimagasló figyelmet, azonnali ellátást, gyors ügyintézést, magunk körül soha, szinte egyetlen beteg embert sem, mosolygást, kedves fogadtatást, türelmet, időt, precizitást.

Az első nőgyógyászati vizsgálat alkalmával, mint utólag kiderült, azért, mert nagyon fiatal volt még a várandósságom, nem jósoltak túl jót, hiszen az ultrahang semmit nem mutatott. Egy héttel később ismételt vértesztre hívtak be, hogy lássuk, növekszik-e a hcg szintem, vagyis halad-e előre a terhességem. Ugyanaz a doktor vizsgált mindkét alkalommal. Pár nappal később nagyon erős görcseim voltak, ezért azonnal őket hívtuk, viszont azon a napon másik doktorúr rendelt. Bementünk, megvizsgált, majd félórán át csak kérdeztem, ő válaszolt, ő kérdezett, én válaszoltam, és így tovább. Minden addigi félelmre, aggodalmamra választ kaptam, megnyugodtam, és azonnal éreztem, hogy “hazaértem”. Az első találkozás és vizsgálat után tudtam, hogy ezután csak és kizárólag az Ő kezeire bízhatom a magam, és ennek a kis új életnek a sorsát, egészségét is, amíg egy testben élünk.

Egy orvos szakértelmét, hozzá nem értőként nyilvánvalóan nem tudjuk megítélni, főleg nem egy nagyjából zavartalan terhesség alatt és egy komplikációmentes szülés esetén. Amennyire tud az ember tájékozódni, megteszi, utána lehet olvasni a végzettségnek, képzettségnek, tanulmányoknak, ilyen- olyan extra információnak, de én úgy gondolom, hogy mindezen túl, ami egy kismama számára fontos kell, hogy legyen a választásnál, az a szimpátia és a bizalom. Ez pedig megvolt. Minden barátnőmnek és ismerősömnek ódákat zengek a mai napig az orvosomról, és az Ő számomra tökéletes, közel 9 hónapnyi munkájáról. A nagyszerű orvosi, és a nagyszerű szülői tanácsairól. A megbízhatóságáról, a készenlétéről, a kedvességéről. Be kell valljam, hogy én mániákus orvoshoz járó lettem a terhességem alatt. Olyan örömmel és pozitív izgalommal jártam alkalomról alkalomra, mint mások a vidámparkba. Imádtam a klinikára járni. Pedig rengeteg félelem volt bennem, és voltak nehézségek bőven a 9 hónap alatt, hogy említsek párat, a 12. Hétig növekvő közel 10 centis cisztám, a korai és folytonos pocakkeményedések, a 32- 36. Hét közötti folyamatos fekvés, stb. De nem volt kérdés, hogy a szülést is vele képzelem el.

A magánkórház és állami közötti dilemma hamar felvetült, hiszen a terhesgondozást végző klinkán nem bonyolítanak szülést. Így vagy választhattunk magánkórházak között, ahová “jön velem” szülni a saját orvosom, vállalva a kockázatokat, hogy a munkahelyén nem lesz-e éppen ügyeletes, vagy nem egy órákon át tartó műtétje közben indul meg kilóméterekre tőle a szülésem, és nem tud ott lenni velem, hiába akar. Vagy a másik opció az az állami kórház volt, ahol a dokim dolgozik. (hiszen a személyéhez, ellentétben a kórházzal, tudtuk, hogy ragaszkodunk). Azt javasolta, hogy nézzük meg a kórházat a párommal pár hónappal szülés előtt, és úgy döntsünk. Kértünk egy időpontot, és elmentünk. Ami elsőre fogadott kiábrándító, volt. A kórház kívülről lepukkant volt, sok sok évvel elmaradva az elvártnál. Az ajtón belépve sem fogadtak minket job körülmények. A félelmetes liftre hosszú perceket kellett várni, amit csak a liftkezelő nyithatott- zárhatott. Ha valakinek sürgős volt, várhattunk még egy, vagy akár még egy kört. Ha nagynehezen bejutottunk, a liftbe, mert 6-7 hónapos terhesen nem esett olyan jól 5 emeletnyi séta, akkor jött a végtelennek tűnő út az ötödikig, zsúfolásig tele, levegő nélkül.  A szülészeti részleg viszont megdöbbentő volt. Felújított, tágas, magánklinikákhoz képest is maximálisan, ha nem jobban felszerelt szülőszobákkal. A vajudás megannyi alternativ módját megismetük percek alatt, a fura kinézetű szülőkeretet ( számomra arra az ugráló játékra hasonlított, amiben gumis kötelekkel kötnek ki, és úgy kell fel-le huppanni 😀 ), a nagy labdákat, bordásfalat, kádat és még sorolhatnám. Tetszett. 🙂 A nagy, sokágyas szobákkal sem volt baj, ahol a szülés utáni napokat töltjük, de az alapítványi, egy ágyas szobák azonnal meggyőztek. Saját mosdó, zuhanyzó, hűtő, “lapostv”, pótágy apának, minden ami a nyugalmamhoz kellhet. Mindezt magánkórházi árakhoz képest olcsón. ( 10 ezer forintért)

Hamar eldöntöttem, hogy “jó lesz nekünk itt”. Csaba, a párom sokkal bizalmatlanabb volt, de az én bizalmam végül Őt is meggyőzte. A szülésünk pedig igazolta is a (jó) döntésünket.

Mindennel elégdetettek voltunk. Tetszett, hogy egy azon szobában vajúdtam, szültem és rendezték, tisztogatták, méricskélték a pár perces babámat. Tetszett a kis szobám, ahová nyugodtan jöhetettek be a barátnőim lufikkal, tortával, kölyökpezsgővel üdvözölni a földiek között az újszülött Kis Benediktet, engem pedig az Anyukák táborában. Jó volt, hogy az életem első napját Anyaként az új Családommal tölthettem végig, úgy, hogy egy pillanatra sem vátunk el, így éjszaka sem. Jó volt tudni, hogy ha bármi fennakadás van, a babámat nem kell azonnal elszállítani más intézménybe, hiszen adottak itt is a lehetőségek…

Jó volt tudni, hogy jó helyen vagyok. Azt, hogy jobb helyen nem is lehetnék.

A szülőágyon, szülés után percekkel ígértem meg az orvosomnak, hogy ha lesz még gyermekem, mindent ugyanitt, ugynígy szeretnék csinálni. Ezzel a csapattal ( dokival, szülésznővel, a Párommal, Anyukámmal), ezen a helyen.

Számomra a szülést követő napok nehézsége a szülés fájdalmának sokszorását hozták a szoptatás kapcsán, így volt lehetőségem az osztály összes nővérével, csecsemősével is találkozni, és azt kell, hogy mondjam, rengeteggel tartozom nekik. Voltak közöttük flegmák, meg savanyú fejet vágók, de összességében profik voltak, és az utolsó napomon bent, egyhuzamban közel 20 órán át, óránként jöttek, segítettek, és tanítottak. Hogy azért, mert a kötelességük volt, vagy azért, mert némiképp kiemelten kezeltek voltunk, nem tudom, de köszönöm nekik.

Ha az orvosom vette a fáradtságot, és szólt nekik, hogy segítsenek ebben- abban, akkor pedig természetesen köszönöm Neki is.

Azok az ismerőseim, akik magánklinikán szültek, általában hasonló jókat mesélnek. Amiről azt gondolom, hogy “ NA MÉG JÓ!!!” Amikor milliós tételbe kerül magánintézményben egy “csomag” a terhesgondozásra és szülésre, legyen is maximálisan elégedett az ellátással a kliens. És én bár sajnálom, hogy az állami ellátásban szinte már el sem várható el ez a fajta maximalizmus, és az én pozitív esetem ritka számba vehető, mégis sokkal “tisztábbnak” gondolom a magánklinikai ellátást. Az árakat előre tudjuk, és azt is, hogy a pénzünkért mit várhatunk el. Nincs az ideges zsebbe dugdosás, mennyi az annyi, és mi jár érte stressz. Ha ez Magyarországon ma így működik sajnos, akkor így is fog még egy ideig, kvázi ezzel kell megbarátkoznunk, ha elfogadni nyilván nem is szeretnénk. És számtalan szempontból meg is értem az orvosi, egészségügyi szférában dolgozókat. Azt a munkát, elhivatottságot, időt, energiát, szenvedélyt beleölve abba, hogy Értünk legyenek, tegyenek, sokkkal, de sokkal többet érdemelnének.

Nekem életem legszebb és legnehezebb napjai voltak ezek a kórházi napok egyidőben. De jól sikerültek, köszönhetően annak a sok sok lelkiismeretes szakembernek, akikből nagyon sokszor ennyi kellene ebbe az országba, köszönhetően továbbá a szerencsének, a körülményeknek, és Mindenki másnak, aki egy kicsit is közrejátszott abban, hogy minden ilyen jól alakuljon.

Köszönjük.

A szülést követő napunk a kórházban:

kepernyofoto_2015-01-28_-_14_57_05.png

Hozzászólások

hozzászólás

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Talán ezek is tetszenek majd