Az anya

Ezek is MI VAGYUNK. Dackorszak légy üdvözölve…

Mintagyerek, mintcsalád, mintaélet… minthahiszti, mintadac, mintaHARC.

Ma 10 óra magasságában Beni úgy döntött, hogy ahelyett, hogy a tízóraira közösen készülve, a nappaliban való rendrakás helyett fogja magát, és szándékosan leborítja az asztalról a két kis műanyag pohárban lévő 23 db filctollat és ceruzát. Leseperte a foldre, és mintha mi sem történt volna tovább sétált (rajta). Felszólítottam, hogy jöjjön vissza, és szedje össze, tegye vissza a helyére. Erre lazán közölte velem, hogy NEM.

Rászóltam újra. Benedikt! Gyere ide, és szedd össze a ceruzákat. Mire ő elintézte annyival, hogy “Nem Bededikt”, és rám sem nézett, ezért odamentem hozzá, megfogtam a kezét, és leültettem a ceruzák mellé, és harmadszorra is utasítottam határozottan, hogy tegye bele a pohárba amit kiborított. Ekkor már kezdte megunni, így finom műhisztivel megspékelve ismételten visszautasított.

Ezután felajánlottam neki, hogy ha szeretné, segítek, hátha az a baj, hogy nem megy neki egyedül. (bár miért is menne, máskor a 230 db legót is 3 perc alatt elpakolja…) Amire válaszul azt kaptam, hogy “Csak anya pakol. Baba nem pakol.”

IMG_3128

Tudni kell rólam, hogy végtelen türelmem van. Nagyon nehezen szakad el nálam a cérna, így maximális nyugodtsággal tudom kezelni ezeket a helyzeteket. Engem soha nem feszélyezett az sem, ha Bubu nyilvánosan produkált olyan kellemetlen szituációkat, amitől a szülők többsége általában villámgyorsan kiborul. Igyekszem kellő higgadtsággal kezelni, és bár persze nem kellemes, amikor az emberek fejére van írva a “miiiiiiilyen szülő az ilyen” gondolat, én úgy érzem, nem szabad az efféle minősítésekkel azonosítani magam vagy a gyereknevelésem. Nem amiatt vagyok rossz anya, mert a gyerekem egy bevásárlóközpontban leül a földre, és egyszerűen nem hajlandó tovább menni. Nem nevelem rosszul a gyerekemet azért, mert a boltban megtetszik neki valami, és szomorú, vagy sír azért, mert nem kapja meg. Törjön pálcát felettem az a szülő, akit soha, egyetlen egyszer sem hozott kellemetlen helyzetbe a gyereke… bár őszintén? Igazából attól sem érezném magam rosszul!

…szóval ott járunk, hogy 15 perc után is ülünk a földön, a színesek szanaszét. Megpróbáltam újra, ezúttal némi kedvcsináló játékkal, hogy színek szerint csoportosítva pakolja vissza a tollakat. Kezdésképp beletettem neki 2 kéket. Amit megfogott, és nagy lendülettel elhajított. Ezen borzasztóan felháborodtam. Szó szerint az jutott eszembe, hogy ez nagyon gonosz húzás volt. Ezért felültem mellé a kanapére, jelzésképp, hogy nem vagyok tovább partner a hisztiben, és közöltem vele, hogy csak és kizárólag akkor állhat fel, amikor mindegyik a pohárban lesz, az asztalon.

Ült, kínlódott, műhisztizett ( nála még az az igazi, földhöz vágós, kiborulós sírós, üvöltős hiszti még nem jott el, azért hívom csak “mű”-nek). Majd elkezdett a filcekkel játszani. Levette a kupakokat, rátette az ujjaira, és a “Daddy finger, Mommy Finger = Apa ujja, anya ujja merre” vagy dalocska kíséretében remekül kezdett szórakozni. Ebből gyorsan kibillentettem, mert újra rászóltam, hogy pakoljon el, mert így soha nem kezdünk el tízóraizni. Nem hatotta meg, ezért a lépcsőre ültettem azzal, hogy csak akkor állhat fel, ha odamegy és összeszedi, amit akkor már 25 perce kiborított. Amire természetesen egy határozott NEM volt a felelet.

Itt már éreztem, hogy tényleg csak próbálkozik. Azt éreztem rajta, hogy tetszik neki, hogy van saját akarata, és hogy azért is kitart az elképzelése mellett. Élvezi, hogy én szeretnék valamit, Ő pedig valami egészen mast, és ezt ki is tudja fejezni. Érdekes kis jelenet volt, és számomra nagyon meglepő, hogy mennyire kitart amellett, amit Ő szeretne, vagy épp nem szeretne. Pedig már nagyon nagyon ment volna. Csúszott jobbra, csúszott balra, fel-fel akart állni, de elég volt, ha csak ránéztem szigorúan, miközben én a mosogatógépből pakoltam ki, majd be.

hiszti

Kb. 15 percig ült, ami alatt minden hangulati állapottal bepróbálkozott. Először kiabált mérgesen, hogy nem akar ott csücsülni (“Bubu nem csüccs ideeeee”) . Aztán incselkedett velem, és hívott, hogy “Anaaaa, deje ideee, baba kap puszi”, amihez kaján mosoly is társult. Annyira szerettem volna nevetni, de tartottam magam. Aztán sírt is. Óriási krokodilkönnyekket hullatva szipogott. Mindeközben én párszor elmondtam neki, hogy felállhat, és játszhat nyugodtan, ha előtte megteszi, amit kértem. De minden alkalommal elutasított.

Aztán végre eljött, amire közel egy órája vártam. Lehiggadt, majd magától felállt, odasétált a tollakhoz, és elkezdte szedegetni azokat. Megkért, hogy segítsek, ezért leültem mellé, tartottam neki a poharakat, amibe Ő először csak a kék, majd a sárga, a zöld, stb. színűeket pakolta.

IMG_3130

Alig vártam, hogy átölhessem, és úgy tűnt, hogy Ő is. Mert hozzámbújt, és annyit mondott, hogy “Anya bocsiii”.

Nagyon nehéz harcok ezek egy Szülőnek, és nagyon erősnek kell ahhoz lennünk, hogy következetesek tudjunk maradni.

Az igazat megvallva, nem tudom, hogy jól csináltam-e. Hogy milyen lelki hatással lesz rá az én “módszerem”. A módszer, ami leginkább nem is módszer, hanem csak egy megérzés volt. Az érzés, hogy ha most ezt elengedem, akkor legközelebb újra ebben a “játékban” találom magam, pedig bár elég nagy teret, szabadságot hagyunk a fiunknak, azt valljuk, hogy igenis legyenek határok, és szabályok, ami szerint élnie kell.

Kitartás a hasonló csatákhoz Mindenkinek! 🙂

Ági

Hozzászólások

hozzászólás

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Talán ezek is tetszenek majd