Csodálatos korszakba érkeztünk a gyerekek életében. Naaa, nem mintha nem én lennék a várandós állapot legnagyobb rajongója a világon, vagy az újszülött illatától is magát elsírni képes személy, na meg aki a szobatisztaságra nevelős időszakot pisi-kaki- rituális tánccal ünneplő magán kívüli boldogságba kerülő igazi “bolondanya”….tehát aki MINDEN korszakot, és mérföldkövet igen élénkén, és teljes intenzitással megélő szülő, de ez a mostani valahogyan anniyra megindít, hogy napok óta azon gondolkodom, hogyan önthetném szavakba, és meséljek Nektek róla.
…megpróbálom hát…
A Fiúk között 3 év és 3 hét korkülönbség van Beni javára. Mindketten teljesen váratlanul érkeztek az életünkbe, viszont miután tudtuk, hogy érkezik a második kisfiunk, az Ő bátyját tudatosan készítettük a “trónfosztásra”. Vagy legalábbis arra, hogy öccse születését követően nem Ő lesz a nagyszülők egyetlen kisunokája, Anya és Apa figyelmének egyetlen középpontja.
Igazi Anya- Fia, Apa- Fia, Anya- Apa- Fia SZERELEM volt a mienk. Fenekestül felforgatott mindent az érkezése, és valóban hihetetlen változásokat hozott az életünkbe, a kapcsolatunkba, és annyi mindenért lehetünk hálásak Neki, hogy lehetetlen lenne felsorolni.
Talán már érzitek, hogy ezt a fajta szimbiózost mennyire szerettük volna kincsként megóvni addig, amíg csak lehet, így meglehetősen izgultam, és, ha őszinte akarok lenni, ELKÉPZELNI SEM TUDTAM, hogyan fogja fogadni majd a Családunk a legapróbb tagját.
Kifejezzem érhetőbben? Így értettem konkrétan: Tudjuk-e majd úgy szeretni a második gyermekünet, mint ahogyan az elsőért rajongunk!?
Ma pedig már azt nem értem, hogy egyáltalán hogyan lehettek kétségeim…
Egy pici testvér érkezése a Családba újabb csoda. Természetesen hatalmas kihívás, kimerítő, és sokszor kétségbeejtő feladatok végtelen sora is, de amit mindezért kapunk Tőlük, az minden fáradozás “megszámlálhatatlanszorosa”. 🙂
Ami pedig az egekbe tornázza ezt a szorzót, vagy divatosan kifejezve kimaxolja a cukiság-, és a szeretetfaktort, az nem más, mint amikor a két testvér egymás iránti kötődése testet ölt.
Pár hete kezdtem el figyelni, hogy Beni egyre inkább keresi Nini társaságát, szólítja, hívja, közös mókára, csínytevésre buzdítja, és egyre inkább CSAK EGYÜTT JÓ MINDEN, amíg korábban inkább csak a Nini követte árnyékként a bátyját, mint első számú rajongója, bármit kér, mond vagy szimplán tesz a “nagytesója”, Ő, mint leghűségesebb kiskatona cselekedett, vagy utánozta.
Általában, ha Beninek tetszik valami, az Nini előzetes tiltakozását is felülírja, és hirtelen neki is tetszeni fog. Ha viszont nini jóízűen falatozik a krumplifőzelékből, amire Beni “fújt kiált”, onnantól az isten sem tudna letuszkolni egyetlen további falatot sem Nini torkán sem… csak, hogy értsétek milyen mértékű befolyásról is beszélek… 😀
Két héttel ezelőtt, egyik nap az esti órákban viszont arra lettem figyelmes, hogy Beni csatlakozik be abba a játékba, amit Nini maga kezdett el, talált ki. Hatalmas, közös, az ajtót magukra záró, Anyát kirekesztő, óriási összenevetések közötti Tűzoltó Samezés fültanuja voltam. Olyan nagy, közös szórakozásé, amit nem lehet megszakítani fürdéssel, ami annyira izgalmas, jó, és közöttük összhangot teremtő, amiről mindig is álmodozik egy szülő, amikor maga elé képzeli, hogy milyen lesz többgyermekesként élni.
A pillanat, amikor 2 évnyi “ANYA, NE TÖRJE ÖSSZE, NE DÖNTSE LE, NE ROMBOLJA ÖSSZE, NE JÖJJÖN BE, NE RONTSA EL” után, azt hallod, “Anya, ne gyere be, hadd játszunk még együtt!”, az lehet az a bizonyos “megérkeztünk érzés”.
Csodálatos.
Az első közös bunkerépítés, amiből nem egymás kirekesztése a cél, hanem az összezárás, az Ő egységük összezárása a világ ellen.
Az első sprint a másikért, amikor az egyikőjük elesik, és a másik húzza fel a földről, a pillanat, amikor találkoznak a felelősségtudattal egymás iránt.
Az első “rosszaság” amikor az egyikőjük által wc-be ejtett játékota a másik türölközővel próbálja testvére helyett a kivenni onnan. Amikor rájönnek, hogy van mellettük valaki, akire MINDIG számíthatnak, ha baj van.
Az első csíny, amikor titokban jelmezbe öltöznek, minden egyes ruhadarabot kirángatva a szekrényből, majd visszatuszkolva azokat -mert Anya úgysem veszi észre- , és ordíttatják a zenét, hogy arra ugráljanak örömükben. Amikor megérzik a CSAPATEGYSÉGÜKBEN REJLŐ ERŐ ízét, a közös sikert, és közös örömöt…
Minden erőnkön azon leszünk, hogy amíg élnek emlékezzenek ezekre a mérföldkövekre, SZERESSÉK, TISZTELJÉK, és TÁMOGASSÁK egymást mindenek felett úgy, ahogyan ilyen pici emberként is megteszik.
Mérhetetlenül büszkék vagyunkk rájuk, és egy picit belül magunkra is Csabival, az Apukájukkal…
Látni Őket így, együtt, tudni, hogy egy napon, ha mi már nem leszünk, ŐK AKKOR IS OTT LESZNEK EGYMÁSNAK, és EGYÜTT MINDENNÉL ERŐSEBBEK LEHETNEK.