Már az első terhességem előtt megállapították, hogy nem, vagy csupán csekély eséllyel eshetek teherbe. Majd miután csoda módon megfogant eddigi életem legnagyobb Szerelme, a most 14 hónapos Kis Benedikt, is csak kapkodtuk a fejünket, hogy akkor most ez igaz, valós, és tényleg velünk történik-e. Hiszen örülni nem nagyon mertünk, legalábbis hangosan nem, csak mélyen belül, magunkban, mert kimondva amolyan “rossz ómen” lett volna.
A napokban olvastam egy nagyon megindító anyagot, a “jó apákról”. Azokról a férfiakról, akikre az írás szerzője szerint olyan keveset gondolunk. (Aki elolvasná: https://www.facebook.com/bihari.viktoria.3/posts/10204962366120953 ) Legyen a történet igaz, vagy részben az, beleképzelve a saját helyzetemet a család történetébe, akiről szól, az édesapára gondolva, aki egész álló nap dolgozik, hajt, és küzd azokért, akiket szinte alig láthat a véget nem érő robot miatt, másodszori olvasásra sem úsztam meg a sírást. Ez, és saját tapasztalataim indították el a következő gondolatokat…
Édes teher a várandósság, mondják. Mondják azok, akik nem ölelték sírva a wc-t hetekig, küzdöttek véget nem érő fáradtsággal, éreztek világvége hangulatú depressziót, mart a sav éjjelente, vizesedtek úgy, hogy állni nem bírtak, és még sorolhatnám.
A fórumok , orvosok és a szakirodalom is számtalan megoldást kínál hogyan segítsünk magunkon, ha a babavárás kellemetlen velejárói kínoznak minket, így én most valami egészen más típusú segítségről szeretnék Nektek mesélni.
