Nehéz úgy belekezdeni ebbe a bejegyzésbe, hogy ne teregessem ki teljesen a magánéletemet, de mégis őszintén átadhassam Nektek az általam tapasztaltakat a témában…
Miután előzőleg felvilágosítottam a gyanútlan, szexet kedvelő, babavárásra készülő párokat, mi is várhat rájuk, ezek után inkább megnyugtatni szeretnék sokakat.
Csapjunk is a közepébe.
Az első sokk a terhességem 2. harmada alatt ért. Az első trimeszter ugyanazt az aktivitást tartotta, mint az azt megelőző évek átlaga, ugyanúgy szerettük, akartuk egymást, mint korábban, nem változott sok minden (kivéve a melltartó méretemet hétről hétre, ami meg csak pozitívan hatott…)
Újra “divatba jött” Anyának lenni? Fiatalon szülni, akár több gyermeket vállalni? Várandósan is divatot diktálni, kisbabával is nagyvilági életet élni, utazni, szülőként is szabadon szórakozni?
Az én véleményem az, hogy soha nem is ment ki a divatból az Anyaság! Csupán többet hallottunk mostanáig a karrierjüket előtérbe helyező, és azt bőszen építgető feministákról. Napjainkban viszont, köszönhetően a sok közösségi portal térhódításának, a tévének, újságoknak, blogoknak, egyre több Anyukát, és azok mindennapjait is megismerhet a világ. Gyönyörű, pocakos nőket, finomakat főző háziasszonyokat, a gyermekükért rajongó csinos Édesanyákat.
Reggeli-tízórai-ebéd-uszonna-vacsora.
Lehet mi vagyunk Csabával (a párommal) kissé ráfeszülve az evés-etetés témára, de ez a legproblémásabb része a gyereknevelésünknek, holott mi az elénk táruló problémákat Beni körül minden körülmények között könnyedén kezelő, laza szülőknek valljuk magunkat. Én azon stresszelek mit egyen a gyerek itthon, Csaba azon, hogy mit ne egyen a gyerek étteremben.
A napokban egy “friss” kismama barátnőmmel beszélgettem a várandósság lelki nehézségeiről. Hosszú percek után bátortalanul kezdte el mesélni, mivel bántják sokan, még ha legtöbben természetesen akaratlanul is teszik.
Az első mondata után felelevenedett bennem a terhességem alatti, véget nem érő kíváncsi kérdezősködők sora, valamint a második kedvenc mondatuk, és az, amit újra és újra éreztem ettől…
A múlthéten egy magazinnak adhattam interjút, ahol a mindennapjaimról kérdeztek Anyaként, dolgozó nőként. Az egyik kérdésben “szupermaminak” neveztek, azért, mert van egy kisfiam, mellette munkám, és a terhességem alatt ledoktoráltam. Elsőre nagyon jól esett, mert büszkeséggel töltött el, másodjára kissé nagyképűnek éreztem, hiszen azért túlzás a szuper jelzővel illetni, majd azt gondoltam, végülis miért ne lenne minden Anya “Szuperanya” ?! Azok vagyunk, csak sajnos kevesen kapnak lehetőséget, hogy el is meséljék milyen elképesztően fárasztó egy Anya élete, ne csak megéljék. Mennyire sokrétű amit csinálunk, mennyi kreativitást, türelmet és energiát igényel az anyai életformánk !? Gondolkodtatok már rajta…?
A cím nem, vagy legalábbis nem feltétlenül igaz. Erről írok Nektek most 🙂
Még nem éles a blogom 1 teljes hete, így nyilván érhető az a fajta bizsergető izgatottság, pozitív stress – már ha ilyen létezik – , amikor megnyitom az oldalamat, írni kezdek, a “vázlat” státuszból rákattintok az “élesítésre”, vagy viccesen bloggernek nevez a családom, baratáim egy-egy tagja. (Annyira bízom benne, hogy sokáig megmarad ez a nagyon új, és nagyon jó érzés. )