Az anya

Baba a pocakban! …jön a második felvonás :)

Terhes vagyok. Tényleg. Még számomra is feldolgozás alatt áll, hogy Beni fogantatása után kereken 3 év és 3 hét elteltével, történt egy “kis baleset”…én pedig mondhatni: sokkot kaptam!

Miután MINDEN EGYES EMBERT valamiért az érdekel elsőként, hogy terveztük-e a babát, és csak azt követően, az, hogy hány hetes,  jól vagyunk-e, esetleg mi a neme… ezért is kezdtem ezzel a soraimat.

Mióta az eszemet tudom két gyereket szerettem volna. Egy fiút, aki hősiesen védi, szereti majd az ő 2-3 évvel fiatalabb kishugát. Valamikor lassacskán 4 éve, miután jóformán meddővé nyilvánítottak, és 4 hónapnyi menstruációm kimaradását hirtelen mellfeszülés, fáradtság, és émelygés követett, 4 db pozitív teszt bizonyította be, hogy Bubu úton van a mi Kis életünkbe.

Felfoghatatlan volt minden. Hosszú hónapokkal a szülés után is, rajtam kívül még az az összes barátnőm, barátom, családtagom is azt emésztgette, hogy “Ágika” Anya lett.

De Bubu nőtt, mint a gomba, az idő úgy repült, mint korábban soha, Mi pedig szépen családdá formálódtunk, és olyan hármas lettünk, amiről egyre nehezebben tudtam elképzelni, hogy képes lenne befogadni egy új jövevényt. Egyre távolabbinak éreztem a tesóprojektet, ezzel az egyik legnagyobb álmomat, a négy fős családról.

És különben is… annyi dolgunk van… építkezünk, Csabát szinte alig látjuk, annyi munkája van, Beni olyan szuper, önálló kis emberke lett, aki szobatiszta, bölcsibe jár, szóval már annyira könnyű és jó vele minden. Tényleg, MINDEN! (na jó, a dac egyáltalán nem jó… 😀 )

Majd egyszer… talán 3-4 év múlva, hajtogattam januárban a barátaimnak, ha a terhességről kérdeztek.

Fennhangon magyaráztam mindenkinek, hogy NA, ÉN AZTÁN MOST BIZTOSAN NEM…

De valaki nagyon nagyon, nyomatékosítom: NAGYON! akart jönni! 🙂 Hozzánk, egy, a 6 évnyi viharos kapcsolatának legjobb időszakát élő párhoz, mely idill épp nem igényelte a bolygatást… Hozzánk, az 1 gyerekkel is magát teljesnek érző Családhoz. Jönni, érkezni egy ismét lehetetlen helyzetben és időpontban…

A ciklus közepétől bőven bőven elcsúszva, bal oldali, cisztákkal teli petefészekkel, vékonyka méhnyálkafalba csoda módon beágyazódva…

Magam sem értem hogyan csinálta.

Február végén, reggel 10 körül csak egy receptért szaladtam be a dokorúrhoz, aki kifelé jövet rákérdezett, hogy volt-e már menstruációm, mióta utoljára vizsgált, vagy megint rendszertelen, esetleg késik… Elmondtam, hogy január eleje óta nem volt, így Ő egy teszt vásárlásra buzdított.

Délután 6kor ismét a rendelőben ültünk, kisírt szemekkel, maximálisan kétségbeesve Csabával, ketten. Pár perc múlva megtudtuk, hogy immáron hárman “ülünk” ott, a rendelőben.

Nem tudom elmondani azt a kettősséget, ami akkor, és az azt követő napokban bennem volt. Szétszedett, felőrölt, kikészített. Egyrészről persze boldog voltam, hogy ismét “sikerült”, és valóra válhat a legnagyobb, legrégebbi vágyam…, miközben mégis csak sírni tudtam. Hiszen 2 hete még úgy éreztem, hogy ha most véletlenül teherbe esnék, -amire azért elárulom nem adtunk, szinte semmi, de valóban hihetetlenül csekélyke esélyt, -nem valószínű, hogy szeretném vállalni a babát. Szörnyű ezt leírni, és kimondani talán még nehezebb, de valóban így éreztem. Ezernyi dolog kattogott bennem. Elsőként az önzőségem… Annyi, de annyi megvalósításra váró tervem, célom volt erre az évre, és persze a jövőre nézve is, hogyan tudnék most újra otthon maradni, és babázni? Mire újra belekezdhetek az életem építésébe, ismét eltelik 2 év, kiesek a ritmusból, amitaz  elmúlt egy évben úgy gondolom, egészen jól elkaptam, és imádtam. A pörgést, a sikereket, az önállóságot.

Totálisan kétségbe estem.

Csaba épp így érzett, ezért sajnos Ő sem tudott segíteni.

…és amikor már úgy éreztem, hogy ebbe a helyzetbe tényleg belefulladok, valami, nevezzük biológiának, hormonoknak, vagy akármi másnak, de elkezdett lelkileg is “terhessé” varázsolni. Elkezdte átjárni ismét minden porcikámat, és az összes gondolatomat az Anyaság. A várandós aggodalom, féltés, várakozás, ábrándozás, és egy kis titkos boldogság.

Elkezdtem szeretni ezt a babát. Szeretni, ragaszkodni Hozzá, és AKARNI.

Napról napra, egyre jobban, biztosabban, még annak tudatában is, hogy teljesen szembemegyek a 2-3 héttel, és az elmúlt hónapokkal ezelőtti, SAJÁT akaratommal. Mindemellett pedig, a Csabával közös céljainkkal és terveinkkel is. Fájt, hogy felrúgok valamit, amit EGYÜTT elterveztünk, és akartunk, de az ösztöneim nem engedtek.

Annyira féltem, és elárulom, még most is nagyon félek…

Hogyan változik meg a KisHármas egységünk, hogyan kezeli majd a párom, hogy “alig” kapott vissza, kicsit most ismét elveszít. Hogyan viseli majd Bubu a “trónfosztást”… hogyan fogom folytatni a munkámat a baba mellet…hogyan, hogyan, hogyan….?

…két gyerek nem kétszer egy gyerek gondja, nyűge, baja, hangzavara, hanem a sokszorosa. A friss kétgyerekesek a környezetemben sorra riogatnak, és akartak már jó előre lebeszélni a másodikról… Tényleg ennyire nehéz, tényleg ennyire rossz, és kemény lesz? (tudom, tudom, “csak” az eleje :D… az az első 2 év…de erről majd inkább legközelebb…)

Szóval teltek a napok, jött az elviselhetetlen fáradtság, a hormonális kilengések, és a rosszullétek…amikor “csak” az inger bánt, és azért imádkozol hogy jöjjön ki, és könnyebbülj meg…vegre…de mégsem sikerül…

És elkezdődött az egyáltalán nem várt, de Bubunál már jól megismert “paraterhes-időszakom”, az állandó aggódásom, hogy: jól van, egészséges, elég erős, velünk marad ???

Biztosan őrült vagyok, tudom, de Bubuval több ultrahangon voltam, mint 3 másik kismama összesen …

Szegény picit ettől most meg tudtam kímélni, mert az egyik barátnőm azt javasolta, hogy ha ennyire félek, csináltassak egy szimpla vértesztet, amiből minden nagy genetikai rendellenességet ki tudnak mutatni. Nem kell a 12. Hétig reszketnem, ahogyan szegény Édesanyám anno 4szer is tette, sajnos okkal, mire én, ötödikként egészségesen megmaradtam, és megszülethettem. Nem kell a 12.heti genetikai ultrahangon csupán arányszámokra támaszkodnunk, és abban bízni, hogy az X a sokezerhez arány elég erős, és nem Downos a babánk…például…

Utána olvastam, és a Czeizel Intézetben 9 hetesen meg is csináltattuk a Prena-tesztet, némi adminisztráció, egy teljeskörű tájékoztató, végül pedig egy 3 perces vérvétellel lezárva.

Egy hetet kellett várnom az eredményre, de úgy számoltam vissza a napokat, mint utoljára gyerekként a karácsonyt megelőzőeket. Az eredmény előtti napon már aludni sem tudtam, az eredményre ígért napon pedig enni, de még inni is alig tudtam, hozzám szólni meg aztán végképp nem lehetett. Sajnos én ilyen stresszes hajlammal bírok…sok mindent tettem már ez ellen, de hiába… Szóval egyszercsak csörgött a telefon, hívtak, és egy kellemes női hang közölte velem, hogy a babánk eredménye abszolut negativ, a vizsgált genetikai rendellenességek nem állnak fent nála.

Ismét csak sírni tudtam. Leesett egy hatalmas kő a szívemről, és bár kellett 1 jó nap, mire megnyugodtam, de ezzel azt hiszem kimondhattam, hogy a terhesség számomra lelkileg legnehezebb időszakán túlestem. Végre.

Vidáman kérhettem időpontot az első vér-, és vizeletvizsgálatra, az ultrahangra, ezek után nem kérdésesen ugyanoda, a Czeizel központba.

czeizelkozpont

Fizikálisan és lelkileg is erősödni kezdtem, és a 12. hetet elhagyva azt éreztem kicseréltek…

Anya leszek. Ismét, duplán, vagy nem is tudom még, hogyan kell ezt mondani…

Talán úgy, ahogyan Csabi Bubunak magyarázta mi történik: “Anya pockajában van a Te kistesód…”

Lassan talán elkezdjük feldolgozni a történéseket, és elhisszük, hogy október végén Bubunak valóban testvére születik.

 

Hamarosan folytatom… 🙂

Köszönöm a teljeskörű gondoskodást a Czeizel Intézetnek http://terhesseg.hu

És az első pocakos fotónkat Debreczeni Zitának:

https://www.facebook.com/zita.debreczeni.photography/

Hozzászólások

hozzászólás

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Talán ezek is tetszenek majd