Mindenek előtt szeretném elmondani, hogy rajongok az ünnepekért. A szülinapi mulatságokért, a húsvéti locsolkodásért, és mindennél jobban a Karácsonyért. De idén, szülőként bonyolítva az ünnepi fergeteget, nagyon sok minden új megvilágítást kapott.
Minden Bejegyzés tőle:
doboagi
Már az első terhességem előtt megállapították, hogy nem, vagy csupán csekély eséllyel eshetek teherbe. Majd miután csoda módon megfogant eddigi életem legnagyobb Szerelme, a most 14 hónapos Kis Benedikt, is csak kapkodtuk a fejünket, hogy akkor most ez igaz, valós, és tényleg velünk történik-e. Hiszen örülni nem nagyon mertünk, legalábbis hangosan nem, csak mélyen belül, magunkban, mert kimondva amolyan “rossz ómen” lett volna.
A napokban olvastam egy nagyon megindító anyagot, a “jó apákról”. Azokról a férfiakról, akikre az írás szerzője szerint olyan keveset gondolunk. (Aki elolvasná: https://www.facebook.com/bihari.viktoria.3/posts/10204962366120953 ) Legyen a történet igaz, vagy részben az, beleképzelve a saját helyzetemet a család történetébe, akiről szól, az édesapára gondolva, aki egész álló nap dolgozik, hajt, és küzd azokért, akiket szinte alig láthat a véget nem érő robot miatt, másodszori olvasásra sem úsztam meg a sírást. Ez, és saját tapasztalataim indították el a következő gondolatokat…
Édes teher a várandósság, mondják. Mondják azok, akik nem ölelték sírva a wc-t hetekig, küzdöttek véget nem érő fáradtsággal, éreztek világvége hangulatú depressziót, mart a sav éjjelente, vizesedtek úgy, hogy állni nem bírtak, és még sorolhatnám.
A fórumok , orvosok és a szakirodalom is számtalan megoldást kínál hogyan segítsünk magunkon, ha a babavárás kellemetlen velejárói kínoznak minket, így én most valami egészen más típusú segítségről szeretnék Nektek mesélni.
Nehéz úgy belekezdeni ebbe a bejegyzésbe, hogy ne teregessem ki teljesen a magánéletemet, de mégis őszintén átadhassam Nektek az általam tapasztaltakat a témában…
Miután előzőleg felvilágosítottam a gyanútlan, szexet kedvelő, babavárásra készülő párokat, mi is várhat rájuk, ezek után inkább megnyugtatni szeretnék sokakat.
Csapjunk is a közepébe.
Az első sokk a terhességem 2. harmada alatt ért. Az első trimeszter ugyanazt az aktivitást tartotta, mint az azt megelőző évek átlaga, ugyanúgy szerettük, akartuk egymást, mint korábban, nem változott sok minden (kivéve a melltartó méretemet hétről hétre, ami meg csak pozitívan hatott…)
Újra “divatba jött” Anyának lenni? Fiatalon szülni, akár több gyermeket vállalni? Várandósan is divatot diktálni, kisbabával is nagyvilági életet élni, utazni, szülőként is szabadon szórakozni?
Az én véleményem az, hogy soha nem is ment ki a divatból az Anyaság! Csupán többet hallottunk mostanáig a karrierjüket előtérbe helyező, és azt bőszen építgető feministákról. Napjainkban viszont, köszönhetően a sok közösségi portal térhódításának, a tévének, újságoknak, blogoknak, egyre több Anyukát, és azok mindennapjait is megismerhet a világ. Gyönyörű, pocakos nőket, finomakat főző háziasszonyokat, a gyermekükért rajongó csinos Édesanyákat.
Reggeli-tízórai-ebéd-uszonna-vacsora.
Lehet mi vagyunk Csabával (a párommal) kissé ráfeszülve az evés-etetés témára, de ez a legproblémásabb része a gyereknevelésünknek, holott mi az elénk táruló problémákat Beni körül minden körülmények között könnyedén kezelő, laza szülőknek valljuk magunkat. Én azon stresszelek mit egyen a gyerek itthon, Csaba azon, hogy mit ne egyen a gyerek étteremben.
A napokban egy “friss” kismama barátnőmmel beszélgettem a várandósság lelki nehézségeiről. Hosszú percek után bátortalanul kezdte el mesélni, mivel bántják sokan, még ha legtöbben természetesen akaratlanul is teszik.
Az első mondata után felelevenedett bennem a terhességem alatti, véget nem érő kíváncsi kérdezősködők sora, valamint a második kedvenc mondatuk, és az, amit újra és újra éreztem ettől…