Az anya

Teherbe (nem) esni. A NAPLÓM első bejegyzése 2013.02.12.

Már az első terhességem előtt megállapították, hogy nem, vagy csupán csekély eséllyel eshetek teherbe. Majd miután csoda módon megfogant eddigi életem legnagyobb Szerelme, a most 14 hónapos Kis Benedikt, is csak kapkodtuk a fejünket, hogy akkor most ez igaz, valós, és tényleg velünk történik-e. Hiszen örülni nem nagyon mertünk, legalábbis hangosan nem, csak mélyen belül, magunkban, mert kimondva amolyan “rossz ómen” lett volna.

Orvostudomány, biológia, anatómia, tények. Kapjátok be. Gondoltuk. Jönni akart, élni akart, erős volt, és lett. A családunk és környezetünk legnagyobb örömére. Mostmár elképzelni sem tudnánk az életünket nélküle. Pedig volt idő, amikor azt nem tudtuk elképzelni milyen lenne, ha lenne.

A bejegyzésem aktualitását az adja, hogy a szülés utáni kötelező 6 hetes kontroll vizsgálat 1 éves évfordulóján épp ugyanolyan helyzetben vagyok (van a testem), mint a várandósságom előtti időkben. A “nem valószínű, hogy képes megtermékenyülni” állapotban. Amiben bár már próbálok nem annyira hinni, mai napig megráz, bánt, és lehangol. Eszembe juttatja hogyan éreztem akkor, amikor az Anyaság csak egy elképzelt álom volt számomra.

Szeretném, ha a terhességem ideje alatt írt Naplóm első bejegyzése, és ezek a sorok erőt és hitet adnának azoknak, akik nagyon szeretnének már Szülővé válni, de még nem nem sikerült nekik. Akiknek még nem jött el az idejük.

Kegyetlen első hetek…

Nincs rá időm, hiszen épp a szakdolgozatom utolsó gondolatait kellene “papírra” vetnem, de miután megígértem magamnak már nagyon nagyon régen, hogy ha egyszer sikerül teherbe esnem, az első babámnál leírok minden fontos eseményt, lépést, gondoltatot, hogy akár neki, akár a szeretteimnek, akár másoknak is “emlék” lehessen, vagy tanulság, vagy csak egy történet…

És miután 3 hét és 1 nap telt el 2013.január 21., a névnapomon óta, amikor megtudtuk, hogy babát várunk, itt az ideje, hogy a még friss érzéseket, izgalmakat, negatív gondolatokat, és persze a pozítívakat is feljegyezzem, amíg azok tisztán élnek bennem.

 

2010. február 10.-től ….

Tegnap előtthöz képest ( 2013. Február 10.) 3 évre visszamenőleg datáljuk a kapcsolatunkat Csabival. Fél évvel az összejövetelünkhöz képest abbahagytam a fogamzásgátló szedését, aminek több oka is volt, de a lényeg, hogy többek javaslatára “pihenteteni kezdtem a szervezetemet”. Majd következő nyáron (2011-ben) kiderült egy teljes, sőt kibővített vérvizsgálat során, hogy az inzulinszintem sokszorosa a normálisnak, amit vizsgálatok, leginkább nőgyógyászati vizsgálatok sora követett. Gyanakodtak PCOS betegeségre, ami sok sok ciszta gyűrűszerű jelenlétét jelenti a petefészekben, ami meddőséghez is vezethet, majd mikor úgy tűnt, hogy ezzel diagnosztizálnak, és újabb vizsgálatok következtek, a ciszták eltűntek, így a “betegség” is. Kiderült közben, hogy fogamzásgátlót sem nagyon szedhettem volna (16 éves korom óta, a rendszertelen menstruációm miatt szedtem), így másfél évvel az antibébi tabletták szedésének abbahagyása után a nőgyógyász azzal rukkolt elő, hogy miután nyilván előbb- utóbb babát szeretnénk, “csináljunk nekem szabályos periódust”. Vagyis állítsuk be mesterségesen a menzeszemet. Így egy 10 napos hormonkezelés következett, ami gyógyszerek szedésében ki is merült. Sikeresnek bizonyult, mert a következő 3-4 hónapban szabályos, 28 napos ciklusaim lettek, és szinte óramű pontossággal működtem. 3-4 hónapig. Utána újra minden felborult. Újra jöttek a terheléses inzulinrezisztencia vizsgálatok, ahol alkalmanként akár 30-40 kismama vett körül (ez a terhesség alatti egyik kötelező vizsgálat) és miután nálam meg épp azt készültek megállapítani, hogy nem, vagy csak nagyon nehezesen eshetek teherbe, ez borzasztóan nyomasztó volt, és nagyon megviselt. Tudni kell, hogy bár egyetlen hugom van, Édesanyám 5. terhessége voltam. Az első voltam, aki életben maradt. Így kislány korom óta, legalábbis mióta tudom, hogy “nőből vagyok”, úgy éreztem átok ül rajtam, és miután úgy akartam gondolni, hogy én mindenben Anyukámhoz hasonlítok, ezt is örökletesnek tekintettem, és féltem, nekem nem fog összejönni majd a baba… Ezzel a teherrel jártuk a nőgyógyászt Csabival alkalomról, alkalmora, ahol végülis azon kívül, hogy megállípítottak 1-1 tényt, aminek köszönhetően nagyon kicsi az esélye, hogy képes lenne a testem egy baba megfogantatására, nem sokat tudtunk meg. Az idő viszont csak telt, és lassan már 2 és fél éve védekezés nélkül éltünk igen aktív szexuális életet. Aggasztó volt, hogy “nem jön össze”. A környezetemben egyre több ismerős, barátnő esett teherbe, és születtek a babák. Én meg kerestem magamban, aztán meg Csabiban a hibát. De csak csöndben. Hiszen nem terveztünk tudatosan családalapítást, és hát persze szerettem volna tartani magam az elveimhez, miszerint mindennek megvan a maga ideje, és az én elképzelt ideális sorrendem: diploma, biztos állás, lánykérés, esküvő, gyerekek…. –lett volna- De a tények, miszerint egy év próbálkozás után egy családtervező párnak javasolt a kivizsgálás, majd a meddőségi vizsgálatok sora, stb, nem kerülték el a figyelmemet, egyre jobban aggasztottak, foglalkoztattak, bántottak.

Ugyan, ha megkérdeztek minket a barátok, rokonok, ismerősök arról, hogy mikor jön már a baba, Mi nagy egyetértésben mindig azt mondtuk, hogy nem tervezzük, de ha úgy alakul, nagyon örülünk. Persze az esetek 90 %-ban mindkettőnket nagyon kellemetlen helyzetbe hoztak ezekkel a kérdésekkel, mégis egymásra “kentük” utólag a kínos “szitut”. Én úgy láttam Csabin, hogy “megtanult” kitérni a kérdés elől, és úgy éreztem, kicsit könnyelmű is ez a válasz a részéről, miközben ő meg úgy érezte, én provokáltam ki ezeket a kínos kérdéseket…

Számtalan terhességi tesztet csináltam ez alatt a 2 és fél év alatt, mondhatni imádtam gyógyszertárba menni, büszkén megvásárolni, pisilni, és teljes izgalomba jönni, míg az eredményt vártam. Ami persze mindig negatív volt. Egy idő után olyan rutinszerű volt, hogy már szinte rá sem néztem az “egy csíkra”. Megfogtam, kidobtam, ha letelt az 5-10 perc ( na jó, lehet vártam 30 percet is….vagy egy fél napot…hátha… J ). De jól esett remélni, bízni abban, hogy hátha összejött. Nem gondoltam végig, mi is történne, mi várna rám, ránk, csak azt éreztem, boldog lennék, ha…

3 hete sem volt ez nagyon másképp. De talán valamiért mégis…

Képernyőfotó 2014-11-28 - 15.47.55.png

Hozzászólások

hozzászólás

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Talán ezek is tetszenek majd