Mennyien vagyunk, akik aszerint kezdünk élni, és elvárásokat támasztani elsősorban magunk, majd a családunk, a párjaink, a barátaink felé, ahogyan azt a media, a reklámok, a facebook, az instagram, és ezek “szócsövei” diktálják ?!
Szerintem rengetegen.
Erről viszont, a világot akár szűrten fogyasztóként sem biztos, hogy tehetünk. Közvetlenül, vagy közvetve, de az elvárások egyszerűen beszivárognak az életünkbe, és irányítanak, rosszabb esetben mérgeznek minket. A pozitív dolgokon túl, irreális vágyaink lesznek magunkkal és a környeztünkkel szemben.
Finoman tálalva közlik velünk a reklámok, hogyan kell parfümöktől illatosan, balzsamoktól csillogú, dús hajjal, ultra push-up melltartóban és csipkebugyiban, mindig testápolt, puha, barna bőrrel meghódítanunk napról napra a férfiakat, főznünk percek alatt Michelin-csillagos menüket, majd azután varázsütés szerűen a leghatékonyabb 100 az 1ben univerzális mosogatószerrel, és takarító eszközökkel múzeumi rendet tennünk, a legújabb csodakészítményekkel a legegészségesebbnek lennünk, ápolni gyermekünk popsiját a legdrágább krémekkel, kiválasztanunk a legjobb programokat, munkát, ruhát, ételt, italt, társat. Tehát azt, hogy hogyan feleljünk meg egyszerre 13 szerepben, mert napjaink nője arról híres, hogy egy személyként képes megtestesíteni a szexistennőt, a háziasszonyt, az Anyát, a karrieristát, a barátot, és kitudja még mi minden mast is. Sajnos kisebb a hangsúly a “hogyanokra” választ adó segítségnyújtáson, sokkal inkább felszólításnak érzem azt, ami a tv-ből, internetről és a csapból is folyik, hogy miként kellene cselekednem, kinéznem, élnem.
És bár magam is egyike vagyok azoknak, akik büszkén közlik a világgal, egy-egy post formájában a világhálón, ha szépnek látják magukat, ha főznek valamit, ami lehet nem is jó, de legalább jól néz ki, egyszer- egyszer eljutnak a konditerembe, vagy olyan helyen járnak, olyan dolgot látnak, csinálnak, ami izgalmasabb a szürke hétköznapinál, szomorúan ismerem be, hogy ez a fajta kommunikáció sincs mindig jó hatással sem rám, sem más emberekre.
Kell, hogy legyenek előttünk pozitív minták, példák, akiket érdemes követni, akikre jó felnézni, stílusukat, munkásságukat, eredményeiket saját magunk felé is célul kitűzni, de azt veszem észre, hogy egyre gyakrabban elmosódik a határ az imént írtak és aközött, hogy mikor kezdjük el mások életét élni, a sajátunkkal szemben pedig irreális elvárásokat támasztani. Ilyenkor jön sokaknál a testképzavar, a folyamatos elégedetlenség önmagukkal, majd az életükkel, olyan dolgok elvárása a szülőktól, férjektől, amire nem képesek, akár fizikálisan, akár anyagilag, még, ha szeretnének is azok lenni. És ezzel mindenkinek ártunk, beleértve magunkat is.
Hamis képek, vágyak, életek tömkelege tárul elénk nap, mint nap koncentráltan. Homályossá válik a józanul gondolkodó számára is, mi az, ami tényleg valós, valóságos, elérhető, és mi az, ami nem.
Hiszem, hogy egy Nőnek több szerepben kell tudnia JÓL megfelelni, de nem gondolom, hogy minden fronton képesnek kell lennie tökéletesen helyt állni.
Saját példámból tanulva is tudom, hogy MINDEN elvárt szerepben tökéletesen helyt állni -szerintem- nem lehetséges, az erre való törekvés pedig örjítő. Valamiből kicsit mindig engednem kell ahhoz, hogy valami másra ráerősítsek. Ez egy véget nem érő játék, ami bár elképesztően fárasztó, számomra rendkívül szórakoztató.Hiszen például csodálatos érzés Anyaként a kisfiam nevelésében sikert elérni, de pezsdítő néha rábízni Őt a nagyszülőkre, szűk ruhát felvenni, piros rúzst feltenni, és elmenni itthonról, és tetszeni magamnak, a páromnak, Budapestnek, másnap pedig nagyon jó újra háziasszonyként felkelni Maglódón, és bundáskenyeret sütni.
Azt hiszem, hogy a megoldást a kompromisszumkötés jelentheti. Önmagunkkal, a társunkkal, a környezetünkkel… Akarjunk jobbak és többek lenni, de ismerjük a határainkat, még ha jól is esik néha feszegetni azt. Ismerjük meg a fejlődő, fogyasztói társadalmunkat és figyeljük a kommunikációját, hiszen abból kizárni sem igazán érdemes és lehetséges magunkat, de részese és “használójaként” ne várjunk tőle csodát sem. Ne létezzen a lehetetlen, de maradjunk MINDIG őszinték magunkkal, és eszerint álmodozzunk.
Köszönöm a gyönyörű képeket Debreczeni Zita Photographynak! 🙂
