Édes teher a várandósság, mondják. Mondják azok, akik nem ölelték sírva a wc-t hetekig, küzdöttek véget nem érő fáradtsággal, éreztek világvége hangulatú depressziót, mart a sav éjjelente, vizesedtek úgy, hogy állni nem bírtak, és még sorolhatnám.
A fórumok , orvosok és a szakirodalom is számtalan megoldást kínál hogyan segítsünk magunkon, ha a babavárás kellemetlen velejárói kínoznak minket, így én most valami egészen más típusú segítségről szeretnék Nektek mesélni.
Reggeli-tízórai-ebéd-uszonna-vacsora.
Lehet mi vagyunk Csabával (a párommal) kissé ráfeszülve az evés-etetés témára, de ez a legproblémásabb része a gyereknevelésünknek, holott mi az elénk táruló problémákat Beni körül minden körülmények között könnyedén kezelő, laza szülőknek valljuk magunkat. Én azon stresszelek mit egyen a gyerek itthon, Csaba azon, hogy mit ne egyen a gyerek étteremben.
A napokban egy “friss” kismama barátnőmmel beszélgettem a várandósság lelki nehézségeiről. Hosszú percek után bátortalanul kezdte el mesélni, mivel bántják sokan, még ha legtöbben természetesen akaratlanul is teszik.
Az első mondata után felelevenedett bennem a terhességem alatti, véget nem érő kíváncsi kérdezősködők sora, valamint a második kedvenc mondatuk, és az, amit újra és újra éreztem ettől…
A múlthéten egy magazinnak adhattam interjút, ahol a mindennapjaimról kérdeztek Anyaként, dolgozó nőként. Az egyik kérdésben “szupermaminak” neveztek, azért, mert van egy kisfiam, mellette munkám, és a terhességem alatt ledoktoráltam. Elsőre nagyon jól esett, mert büszkeséggel töltött el, másodjára kissé nagyképűnek éreztem, hiszen azért túlzás a szuper jelzővel illetni, majd azt gondoltam, végülis miért ne lenne minden Anya “Szuperanya” ?! Azok vagyunk, csak sajnos kevesen kapnak lehetőséget, hogy el is meséljék milyen elképesztően fárasztó egy Anya élete, ne csak megéljék. Mennyire sokrétű amit csinálunk, mennyi kreativitást, türelmet és energiát igényel az anyai életformánk !? Gondolkodtatok már rajta…?