…teszi fel a kérdést szerintem jogosan, némi iróniával, de szórakoztatóan egy reklám. És mennyire betalált! Legalábbis nálam. Szó sincs önsajnálatról, vagy panaszkodó hangnemről. Nem arról íok, hogy miért nem vigyáz a gyerekre az Apukája, vagy a Nagyi, vagy a babysitter, ha Anya annyira beteg …
Hanem arról, hogy az az igazi értelemben vett “betegszabadság”, “ágynakesés”, és napokig tartó gyógyító kúrák szerintem örökre eltűnnek az életünkből, vagy legalábbis jóóó hosszú időre, amikor szülővé válunk :).
Ha velem valaki leült volna a várandósságom alatt legalább egyszer, és őszintén elmondta volna a most következőket, rengeteg önmarcangolástól, lekiismeretfurdallástól, és felesleges stressztől menthetett volna meg. De senki nem tette, így már az utolsó trimeszter alatt beszippantott egy igazán váratlan harc.
Férfi vagy nő, amíg valakinek nincsen gyereke, szinte teljesen biztos, hogy elképzelése viszont van azok jövőbeni számáról. Ki határozottan 1-2-3-sokat akar, ki egyet sem, kinek pedig teljesen mindegy. Nem számít, TE éppen melyik tábort erősíted, az ellentáborok valamelyike úgyis meg akar majd győzni arról, hogy Te nagyon rosszul gondolkodsz…
A hideg ráz, amikor valaki kategorikusan kijelenti, hogy szerinte csak a lusta szülő nézeti a tévét a gyerekével, adja a kezébe a telefont, tabletet, kizárólag azért, mert neki NINCS KEDVE a kicsivel foglalkozni…
Én ezúttal üzenném Nektek, minket lusta szülőnek titulálóknak, hogy ha a következő sorokat elolvasva is lustának gondoltok, én felvállalom, lusta vagyok. És ha ez azt jelenti, hogy ROSSZ Anya, akkor azt is.
Én választhattam, mert a szerencsésebbek közé tartozom. Végül államiban szültem. De a teljes terhesgondozásomat magánklinikán csináltuk végig. Azért, mert ami a hazai kórházakban általánosságban megy, szerintem elfogadhatatlan. A környezetem borzasztó történetei után, az egyik esti híradó sokadik anyaga egy nő gondatlan ellátásáról, feltette az i-re a pontot nálam. És nem szeretnék gazdasági, társadalmi problémákról, politikáról vagy pénzügyről blogolni, vagyis semmi olyasmiről, amihez kicsit sem értek, ezért ezúttal is csak szimplán a sajat tapasztalataimat szeretném megosztani Veletek, és segíteni a választásban azoknak, akik megtehetik, hogy válasszanak.
Már az első terhességem előtt megállapították, hogy nem, vagy csupán csekély eséllyel eshetek teherbe. Majd miután csoda módon megfogant eddigi életem legnagyobb Szerelme, a most 14 hónapos Kis Benedikt, is csak kapkodtuk a fejünket, hogy akkor most ez igaz, valós, és tényleg velünk történik-e. Hiszen örülni nem nagyon mertünk, legalábbis hangosan nem, csak mélyen belül, magunkban, mert kimondva amolyan “rossz ómen” lett volna.
A napokban olvastam egy nagyon megindító anyagot, a “jó apákról”. Azokról a férfiakról, akikre az írás szerzője szerint olyan keveset gondolunk. (Aki elolvasná: https://www.facebook.com/bihari.viktoria.3/posts/10204962366120953 ) Legyen a történet igaz, vagy részben az, beleképzelve a saját helyzetemet a család történetébe, akiről szól, az édesapára gondolva, aki egész álló nap dolgozik, hajt, és küzd azokért, akiket szinte alig láthat a véget nem érő robot miatt, másodszori olvasásra sem úsztam meg a sírást. Ez, és saját tapasztalataim indították el a következő gondolatokat…