Egyéb

Nagytesó születik…

Amikor kiderült, hogy Ninivel, a kisebb fiammal vagyok várandós, az első gondolataim között Bubu cikázott, a nagyobb fiam. Pozitív értelemben. Mármint, hogy a testvér vállalása egy jó döntés rá nézve, és CSAK jól sülhet el irányába…, mert hát: testvér “KELL”! És jót is fog tenni Neki. Megtanul “osztozni”. Rajtunk, a szülein, a figyelmünkön, a játékain. Csapatjátékos lesz, és sosem marad egyedül. “Milyen jókat fognak együtt játszani…” Egy életre szóló társat, barátot kap -gondoltam.

Aztán jött Csaba, gyermekeim Apukája, a józanabbik “felem”… (illetve az Ő megközelítése) amit nevezhetünk negatívnak, pesszimistának, de mindesetre tény, hogy engem az érzelmek, Őt pedig a realitás vezényel úgy általánosságban, az biztos. Így a dolgok másik oldalát nézve tette fel a kérdest:

“Ági! Belegondoltál, hogy a Beni sérülhet is?”

Bubunak ugyanis rettentően erős személyisége van. Akaratos gyerek, de hihetetlenül eszes. Nem kell ordítania, vagy a földhöz vágnia magát (általában) ahhoz, hogy elérje amit akar. Mert amit Ő kitalál, azt bármin, és bárkin keresztül véghez viszi. Trükkel, csellel, szép szóval, és persze, időnként azért hatalmas hisztivel is megpróbálva, ha szükséges. Hatalmas erőfeszítés számunkra kézben tartan a gyeplőt… Önfejű, és mindent a saját a bőrén akar megtapasztalni, makacs kisember. Az Apukája úgy fejezi ki magát, hogy “egykének lett nevelve”. Én ezzel ugyan nem értek egyet, hiszen mindig szántam neki testvért, pár hetes kora óta igyekeztem Őt hasonló korú gyerekekkel körbevenni, és a bölcsi, majd ovi segítségével is, de igazán szociális gyereket nevelni belőle.

De nyilvánvalóan ez közel sem elegendő ahhoz, hogy felkészüljön egy ilyen kisgyermek arra, hogy korábbi egyeduralmát a családban, mint egyetlen gyermek, unoka, “kedvenc” elveszítse.

Tudatos szülő lévén idejekorán elkezdtem Őt felkészíteni a testvérré válásra…

Az ovis barátai közül sokaknak már volt kistesója, így a témát épp maga Bubu kezdte – a lehető legjobbkor- pedzegetni. “Anya nekem miért nincs, mikor lesz, és így tovább… “

Az első 12 hétben csak tapogatóztunk nála, mert nyilván nem is szerettük volna “elkiabálni” a nagy hírt… Szeretnél tesót Beni? Miért szeretnél? Mit játszanál vele, stb. stb. stb. 🙂

Amikor elkezdtük a második trimesztert élesedett a téma:

“...a baba, a kistesó már Anya pocakjában van képzeld! :)”

Elkezdtük hát nézegetni együtt az ultrahang fotókat, elvittük magunkkal 4D babamozira, láthatta, halhatta a testvérkéjét. Közben Ő maga kezdett arról mesélni, hogy szerinte a kistesója mit csinál odabent:

“Anya, most alszik a kicsibaba tesóm a sötét barlangban. Ott jó meleg van, most mosolyog.”

Aztán jöttek a kérdések Tőle: “Ha megszületik a tesóm, akkor dínozik velem?”, ezekre pedig az információk, amikkel egyértelműen nem tudott mit kezdeni: “Sajnos egy ideig nem, mert olyan pici lesz, hogy még nem fog tudni beszélni, sem járni, ülni, állni”.

Ezen a ponton kezdtük el az Ő babakori videóit, és fényképeit nézegetni. Meséltem róla mit jelentett Számára a “játék” újszülöttként, babaként, és később… A videók kapcsán újabb és kérdések merültek fel benne, így azt hiszem ennek a “módszernek” köszönhetően nagyon sok meglepestést / csalódást megúsztunk a későbbiekben.

Az utolsó hetekben nap, mint nap megkérdezte, hogy mikor születik már meg a tesója…és persze azt is, hogy:

“Hogyan bújik ki a pocakodból Anya?”

…meglepődésem ellenére a következőt kerekítettem, és zártam rövidre a beszélgetést: “Anya pocakja alatt van egy ajtó, ami akkor nyílik ki, amikor a tesód már akkorára nőtt, hogy nem fér el odabent, és ki szeretne jönni.” Később, egy közös fürdés alkalmával eszébe jutott megkeresni AZ ajtót…. 😀

Ezt hirtelen azzal hárítottam, hogy “Az ajtó LÁTHATATLAN”… 😀 Erre nemvárt módon közölte velem, hogy amikor Ő kibújt az ajtón, akkor egy kórházban voltunk, és ott volt egy doktornéni, egy doktorbácsi, Apa, és Mama is. Azt hittem menten elájulok, ugyanis ezekről SOHA nem beszélgettünk Vele, de még előtte sem igazán…Minden info stimmelt, de tényleg, soha nem emlegettük ezeket a történéseket neki. Később “elárult” nekünk, minden irányított kérdezgetés nélkül néhány információt, ami Őt például elszomorította elmondása szerint. Például, hogy sírt, amikor kibújt az ajtón, mert a jó meleg barlangban meleg volt, kint pedig hideg.

A testvérét várva nagyon gyakran mesélt nekem a “saját” élményeiről.

Olyasmiket is mesélt, mint például, amikor valamilyen csípős ételből semmiképp nem akartam neki adni, de addig hisztizett, hogy végső stádiumomban a flrobbanás előtt azt mondtam neki, hogy “egyél, kóstold meg, így talán soha többet nem akarod majd”, hogy megkóstolta, majd közölte velem mosolyogva “Mmm, ez ISTENI! Én ettem már ilyet sokat a pocakodban!” Itt sem kellett sok, hogy elájuljak, mert valóban, a terhességem alatt megállás nélkül csípőset kívántam, és bevallom, időnként adtam is neki… 😀

A hosszú várakozás után, 2016. Október 24-én, a Bubu 3.születésnapját követő 3.héten megszületett végre az öccse, Nataniel, és általa egy szerető, gondoskodó, Nagytesó is.

 

Ha szóba kerülnek a fiaim, valamiért minden embert a környezetemben elsőként az érdekel, hogy FÉLTÉKENY-e Bubu !?

5 hónapos most a kistestvére, de elárulom, egyetlen egyszer sem volt az. Pedig Tőle aztán tényleg a legrosszabbra számíthattunk. Egy ennyire vehemens, türelmetlen gyerek hogyan volt képes a nyugalom és türelem mintapéldányává válni a testvérével szemben, nem tudom, ne kérdézze senki, mert receptem nincsen, vagy ha mégis, akkor az épp itt, ezen sorok felett és alatt olvashatóak… 😀

Az első hetek megállás nélküli szoptatásból álltak, Natanielt reggel felcsatlakoztattam, és tulajdonképpen a pelenkacseréket és büfizetetést leszámítva 0-24ben rajtam töltötte a napot. Szó szerint. Küzdöttem, hogy legyen elég a tejem, és körülbelül 3 hétre volt szükségünk, hogy a keresletet utolérje a kínálat… Ezidő alatt lenyomtuk az őszi szünetet, és 3 hétvégét EGYÜTT, egész nap, összezárva. Bármikor, bármire volt szüksége Beninek, szegénykémnek MINDIG várnia kellett. Igyekeztem foglalkozni Vele is, segíteni pisilni, vagy kezet mosni, ha arra kért, legóvárat építeni, vagy csak egy almát megpucolni, de talán tényleg nem volt alkalom, hogy ne kellett volna várakoznia miattam…

NEM tudnék példát említeni, amikor Ő nem nyugalomban várt volna, ha arra kértem, hogy hadd fejezzem be a tesója etetését. Sokszor odaült, kérdezgetett, hogy Ő miért nem adhat a saját ennivalójából neki, és ha azért nem, mert nincsen foga, akkor mikor lesz már neki, hogy adhasson…

Rengeteget beszélgettünk, Ő pedig memorizált minden információt, hiszen ezek után bármilyen ismerős, barát először találkozott Ninivel, legyen az kisgyerek, vagy felnőtt, Bubu által azonnal tájékoztatva volt, hogy például az Ő kistesójának a fejét NEM SZABAD megfogni, de a lábát esetleg igen… 😀

Nagyon igyekeztem mindenbe bevonni, hiszen “nem is tudna SENKI olyan sebesen egy pelusért szaladni a szobába, ha az öccse kakabajban van, mint egy szuperhős (Bubu), aki olyan gyorsan szalad érte, mint Flash… És hááát, ki más tudná megtartani a tesója fejét fürdetés közben, mint egy szuperhős, aki olyan erős, mint Hulk…”

Így hát, együtt fürdettünk, pelenkáztunk, adagoltuk a D-vitamin cseppeket, olvastunk mesét, vacsoráztunk, bújtunk össze, és szoktuk meg a Családunk legapróbbikának jelenlétét, ezt a teljesen új helyzetet.

Minden simán ment, mondhatom. Öröm volt Számára elindulni itthonról, hiszen Apa lett a transporter, aki mindig rejteget valami finomságot a kesztyűtartóban, aki mellett lehet ELÖL ülni, akinek minden reggel van kedve elénekelni nagyon nagyon NAGYON hangosan egy Halottpénz vagy Wellhello slágert úton az oviba…:)

De öröm volt hazaérkezni is, és elsőként “Nani-babit, az én kistesóm”-at megpuszilgatni…

Nincsen üldözési mániám, de valahol, nagyon belül azért végig tartottam attól, hogy nem lehetett ekkora szerencsénk, vagy nem lehettünk ennyire profik, hogy tényleg nem lesz buktató…

De lett.

Beni is “sérült”, Őt is megviselte az új helyzet, mint általában minden gyermeket, akinek testvére születik. Neki hónapok kellettek, hogy kijöjjön rajta, de most érezzük, vagy talán mondhatom azt is, hogy tudjuk, hogy ez lehet a gond nála.

Minden azzal kezdődött, hogy esténként nem akaródzott a lefekvés… újabb és újabb próbálkozások jöttek, indokok, érvek végtelen sora, hogy miért nem akar, vagy éppen miért nem tud aludni.

A türelem mintapéldánya vagyok –de tényleg 🙂 !-, dehát este 11kor, egy újszülött egész napos gondozása, szoptatása mellett, a tizennyolcadjára is sikertelen szeretgetés, mesélés, puszis ölelgetést ágybatessékelés váltotta fel, sokszor mindenféle fenyegetéssel karöltve. 🙁

Gyűlöltem magam miatta.

Tudtam, hogy mekkora ostobaságot csinálok, amikor végső elkeseredésmben azzal zsarolom a gyerekemet, hogy ha mégegyzser kiabál, kiszalad, becsapja az ajtót, akkor keserű gyógyert (cirompótlót/ kálciumot!) adok, hogy újra jól viselkedjen, “meggyógyuljon”…vagy hogy hívom a doktort, hogy hozzon belőle… Vessetek rám követ, tudom, hogy rosszul csináltam.

Olvastam a különböző módszerekről, vásároltam altatós könyvet, és persze rettenetesen sajnáltam szegényt, hiszen tudtam, hogy teljesen felborult a kis élete. Beköltözött az életébe, sőt, a saját szobájába egy kismeber, akire folyamatosan tekintettel kell lennie, aki miatt töredékét kapja a figyelmünknek, és Ő mégis mindössze ennyi jelét adta annak, hogy nehéz neki… de az idegszálaim mégis gyakran vékonyodtak a kritikus pont alá is…

Az esti rituálénk a ki-be szaladgálással az ágyból, a műhisztik, majd az igazi fájdalmas-sírós félék is, mindennaposak lettek.

Napközben rendben mentek a dolgok, ugyanolyan imádnivaló volt Bubi, mint bármikor máskor, mígnem az oviból is panasz érkezett…

Nem kívánom egyetlen szülőnek sem a telefonhívást, amikor “berendelik” egy kis megbeszélnivaló miatt…

A gyomrom szó szerint a torkomban volt. Nem tudtam, hogy mit érezzek: aggodalmat, félelmet, szégyent ?

De szerencsére szupercuki óvónőink vannak, szinte barátként kezeljük egymást, így összedugtuk a fejünket, hogy a “cseppet” önfejű gyermekünket mivel, és hogyan vehetnénk rá, hogy ne csak azt, és akkor tegye, vagy épp ne tegye, amihez, amikor NEKI kedve tartja.

A gond talán annyira nem volt nagy, mint amekkorának én megéltem legbelül…

Bubu szélsőséges viselkedése abban nyilvánult meg, hogy vagy hozta a tündéri, szerettel túltöltött, imádnivaló kis énjét, vagy egyszerűen senkire nem hallgatva addig ment a saját feje után, amíg ezzel nem okozott valami gondot. (például egy kisasztalt mindenáron a helyére akart tolni, és bár két óvónő egyszerre, folyamatosan kérlelte, hogy ne tegye, mert az asztalra szükség van, de Ő azért is csak tolta, húzta, mászott rajta, alatta, végezetül pedig az asztal lába kitört, és még Ő is megütötte magát.) A hallása, mint olyan, ezen helyzetekben megszűnik létezni, nincs név, becenév, nevelési vagy zsarolási technika vagy eszköz, ami működne. Ez ellen kellett lépnünk valamit EGYÜTT.

Ez az ovis beszélgetés volt az intő jel a teljes Családunknak, hogy ezután még jobban oda kell Benire figyelnünk, kollektívan. Mert hiába műveltem ki magam jó előre a pszichológusok okításaiból, hiába csináltunk a szülés után Anyás napot kettesben, vagy Apás napot (ők ketten), vontuk be mindenbe, amibe lehet, így vagy úgy, előbb vagy utóbb, de kijött rajta, aminek ki “kellett”.

Elkezdtünk hát méginkább, csapatban dolgozni “Bubun”.

Jelenleg matricákat gyűjt, itthon Vasemberes füzetbe, az oviban pedig Amerika kapitányosba. Minden nap kap egyet, ha hallgat ránk, ( vagy legalább a nevére 😀 ) és hajlandó együttműködni. Ő választotta ki a füzetet, és a matrcikát is, így most második hete gyűjtögetve azokat, úgy érzem, nagyon motiváló számára, és mindennemű fenyegetés, tiltás, zsarolás nélkül, csupán emlékeztetve a matricákra, amit nap végén jutalmul kap, csodásan együttműködik.

És, hogy legyen újra és újra érdemes gyűjtögetni, kvázi “jólviselkedni”-gyűlölöm ezt a kifejezést, mert úgy érzem, total homály egy 3 éves kisgyerek számára, hogy mégis mit is jelent “jólviselkedni”-, ha 4 db matrica összegyűlik a kisfüzetben, akkor beválthatja nálunk 1-1 ÉLMÉNYRE…nos, nem mintha nem programoznánk, és töltenénk időt együtt, de ennek valamiért mégis varázsereje van! Ő választja ki, hogy hová szeretne menne, mit szeretne csinálni, ki vigye el, stb. Az óvónénijétől például azt kérte, hogy vigye haza az oviból… azt az örömöt, amikor csak az ígéret lett megtéve számára ezt illetően sem lehet szavakba önteni. Bubu a vállát felhúzva, a kis ökleit összeszorítva ugrándozott, lelkendezett.

Tőlem legutóbb azt kérte, hogy bábszínházba vigyem el… 🙂

Az estéink egyre kevésbé stresszesek, az elmúlt napokban nem is rémlik, hogy kiszaladgált volna, akár egyszer is, bár alkudozni még így is, minden este megpróbál…”csak még egy utolsó puszi Naninak / csak még egy utolsó ölelés Apának, csak még egy utolsó mese a KisKirályfiról…”:)

De most őszintén úgy érzem, hogy szépen haladunk… 🙂

Hozzászólások

hozzászólás

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Talán ezek is tetszenek majd