Egyéb

Mindig az Anyukád leszek, mindig a Kisbabám leszel…

Levél az én 9 hónaposomnak

 

Közel kilenc hónapja adtam életet Neked.

Épp annyi idő telt el a születésed óta, mint amennyit a pocakomban töltöttél, miután úgy döntöttél, hogy Minket választasz Családodnak, és fejlődésnek indultál odabent. 🙂

Olyan sebességgel repült el ez a másfél év, hogy fel sem eszméltem még belőle…

A bátyád érkezése, és első évei sem teltek lassan, de valamiért Veled még eszeveszettebb a tempó…

Pedig én annyira igyekszem minden másodpercet kiélvezni, lassítani, és meghagyni Téged Babának, amíg csak lehet.

Megküzdöttünk egymással, egymásért, de azt hiszem, az első etapot sikerrel zárhatjuk.

Úgy érzem a Babakorod első fejezete a napokban véget ért…

Ezért ragadtam most “tollat”.

Egy késő őszi délutánon a testvéreddel összebújva búcsúztattuk az utolsó egy testben töltött óráinkat, mert már éreztem, hogy készülődsz a nagy találkozásra… épp olyan lendülettel bújtál ki, mint amilyen aktivitást a 41. hétig produkáltál a pocakomban, és tulajdonképpen azóta is… Jöttél, és azóta sem állsz meg.

Egyetlen pillanatra sem.

A bátyád után azt hittem, nem tudsz majd újat mutatni, de sikerül nap, mint nap.

“Veszedelmes” kis emberke vagy, akivel mindenért meg kell harcolnom, de az a mértéktelen boldogság, és életszeretet, ami árad Belőled, amivel a napunk minden percét bearanyozod, mindenért kárpótol bennünket.

Nem mondom, hogy nem voltam kétségbeesve “rutinos” Édesanyaként, amikor az első 5-8 hetünk non-stop, de szó szerint 0-24-es szoptatásból állt, és amint lecsatlakoztál véget nem érő ordításba kezdtél… vagy amikor az autósülésedbe téve addig visítottál, amíg el nem értük a desztinációnkat…

Szépen, apró lépésekkel, és véget nem érő türelemmel (részemről 😀 ), de lassan azért összebarátkoztunk. Illetve inkább összebarátkozTÁL TE magad, a mi kis ritmusunkkal, életünkkel, amibe belecsöppentél. Addig nyúztuk egymást, amíg végre nem maradtál éhes az etetést követően, és végre be nem állt a kereslet-kínálat (és a pici szád 😀 ), már ami a tejcsit illeti… Vagy például addig autókáztunk, először a sarki boltig, aztán Bubuért az oviba, majd a távot alkalomról alkalomra növelve, amíg el nem hitted, hogy nincs is ebben semmi rossz…

Aztán négy hónapos, határozott férfi lévén úgy döntöttél, hogy ha mostmár nagyjából minden sínen van, akkor Te inkább nem alszol éjszaka (sem) …

Nappal sosem volt az erősséged a pihenés, ha feljött nap, Te mozgásba lendültél, és amíg nem nyugodott le, addig Te sem tetted :D, az éjjeleink viszont a születésedtől kezdődően nyugodtak voltak, maximum egy ébredéssel hajnal 2 környékén…

…ezidáig…

Ezen a ponton, vagyis körülbelül a 42. ponton (= éjszakán) azt hittem már nem bírom tovább, feladom… amint letettelek, Te felkeltél, és a rituálénk kezdődött elölről…cici, bújás, ágyba helyezés….aztán újra, és újra az elejéről… Volt, hogy a fáradtságtól már nem láttam, hányingerem volt, reszkettem, az ajtónak rendszeresen nekimentem, én -rosszab esetekben Te- a vaksötétben az ágyad feletti forgót szinte minden alkalommal megfejeltük, Apukád papucsában pedig tulajdonképpen éjszakánként 4-8 alkalommal biztosan elvágódtam…

Nem tudtam mit ronthattam el, mert egyszer már működött a “módszerem”…De szerencsére a “cici” mindig kéznél volt, így minden ébredést vissza tudtam “verni”. J

Aztán fél évesen, amikor már ezer örömmel fogyasztottad a különféle gyümölcsöket és zöldségeket, és kezdted mindezt előnyben részesíteni velem (az anyatejjel) szemben, napról napra csökkenni kezdett a tej mennyisége, és mondhatni az érdeklődésed is ezirányba. Így egy újabb harc következett az önálló elalvásért…

Olvastam, kutattam, kérdeztem, mindenkit leinformáltam, majd amikor kellőképp felkészültnek éreztem magunkat, nekiláttam, hogy megtanítsalak napközben önállóan elaludni! (Esténként továbbra is cicin, később a tápszeres cumisüveggel merültél álomba).

Bevittelek a szobádba, gondoskodtam a körülöttünk lévő nyugalomról, megfelelő fényről, majd beszélgetni kezdtem Veled (Hozzád). Azt beszéltük meg, hogy aludni jó. Aludni nagyon jó! JAzért jó, mert amíg pihensz, Anya is töltődik kicsit. Te okosabb leszel, erősebb, hiszen ezalatt fejlődsz a legtöbbet, én pedig sokkal kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb Anyukád lehetek. Vagyis win-win szitu, mindenki nyer, tehát az alvás rossz biztosan nem lehet…

Mindeközben pelust cseréltünk, hangolódtunk a lefekvésre, majd magamhoz szorítottalak, és kicsit a nyugodt szobában sétálva lefektettelek.

Első körben 5 véget nem érő percig ordítottál, miközben én az ajtód előtt könnybelábadt szemmel azon gondolkodtam, hogy vajon miért sírsz ennyire, mid fájhat, és én most milyen rémes szörnyeteg vagyok, aki maradandó lelki sérülést okozok Neked ezzel az eljárással… Majd bementem, megvigasztaltalak, és visszatettelek “aludni”, helyesebben újabb 8 hosszú percre sírni… Ismét bementem Hozzád, magamhoz öleltelek, majd amikor újra egyenletesen szuszogni kezdtél visszafektettelek. Reszkettem belekezdeni a 12 perces “körbe”, de csupán csak 3 percig sírdogáltál, majd szépen elaludtál… ugyan mindösszesen 35 percre, de nem számított, hogy az alatatás hosszabb volt, mint maga az alvás, mert én már ezt is sikernek éreztem. És igenis siker is volt, mert 3 nappal később, ezt a tortúrát mindösszesen 2-3 percnyi nyöszörgésre redukáltuk, az alvásod időtartamát pedig volt, hogy másfél órára is feltornáztuk.

Ezzel együtt az éjszakáink is javultak, hiszen megtanultad magadat nem csak el-, hanem visszaaltatni is.

Büszke voltam Rád, hogy ezt a “csatát ” is megnyertük Együtt, Egymásért.

És ekkor jött a fogzás…

Mint egy első gyermekes mami álltam tétlenül Feletted, a második gyermekem felett, hogy hogyan és miért ordítasz 4 utcán át terjedő erősségben fel újra, és újra az ágyikódban, az éjszaka közepén (is) . Fájdalmadban tetted. A védőnénink mutatta meg, hogy egyszerre 4, majd később 6 fogacskád van érkezőben. Kipróbálva a különböző géleket, tippeket és trükköket, végül homeopátiás kúppal és bogyókkal, két hónap után újra átaludtuk az éjszakát. Aztán egyik reggelre lett egy csodaszép, rettenetesen várt, hófehér fogacskád, amit két héten belül 3 másik követett. Itt tartunk most! J Már ami a fogakat illeti…

De ma már önállóan reggelizel, például abonettet sajttal, végig kacarászva az egész étkezést a bátyáddal. Reggelente és esténként szó szerint bírkóztok az ágyunkban, hangosan nevettek, én pedig Bennetek gyönyörködve azon gondolkodom, hogyan lehettek ennyire csodálatosak, mennyire szerencsések vagyunk, hogy vagytok nekünk, mennyire szerencsések vagytok, hogy lettetek Egymásnak.

De lassan megtanulsz önállóan járni is. A napokban megtetted életed első önálló lépéseit.

Kérdem én: HOGYAN?!

Hiszen Te tényleg még csak most születtél Picibabám!!!

Tudom, hogy sürgős Beni után futni, és a mászás már nem elég gyors, tudom, hogy a közös autózásnál sokkal izgalmasabb együtt szaladgálni, de maradj még egy picit velem, nekem, Kisbabának.

Imádtam a várandósságaimat, és valóban könnyek között fogadtam el, hogy testileg 9 hónap után elszakadunk egymástól, de mindenért kárpótolt az a csodálatos időszak, mely a születéseddel jött el, hiszen kaptam még 8 hónapot egymáshoz kötve és kötődve egyaránt, amíg szoptathattalak Téged.

Most ez is véget ért, és érzem, hogy nagyon, nagyon fog hiányozni az átvirrasztott, kimerítő éjjelek alatti, magamba szippantott babaillatod, a csend, a finom kis bőröd érintése a puha takaróban, ami alatt összebújtunk, a babzsák, amiben órákat szundítottunk hajnalban. Az érzés, hogy belőlem csak EGY van, szükséged van rám, és pótolhatatlan vagyok. Hogy Neked a MINDENT jelentem. A hálád, az örömöd, azért, amiért akartalak Téged, és megszülethettél.

De már tudom, hogy minden előttünk álló korszakot is egyre és egyre szebbnek, boldogabbnak, édesebbnek, mókásabbnak fogok megélni, mint minden korábbit, hiszen a Bátyáddal is épp így történik minden…

Mert ma már önálló tetteiddel fejezed ki a szeretetedet.

A testvéredre, mint ideálodra nézel, négykézláb, mint egy kiskutyus követed minden mozdulatát, és ha netán padlót ér valamiért, Te azonnal rátelepszel, ahogyan csak tudsz. Ráülsz, ráfekszel, nem számít, csak melletted legyen.

Ha Apukád hazaér, mire leveszi a cipőjét Te már oda is viharzol, és a nadrágjába kapaszkodva mászol fel az ölébe, hogy magához ölelhessen.

Mama arcát hatalmas, borzasztóan nyálas, de annál édesebb orrpuszikkal borítod be.

Engem pedig, ha szükséged van a közelségemre, két pici kezeddel erősen szorítva nem engedsz el, mindaddig, amíg a világ rendje helyre nem áll.

Hihetetlen, hogy ilyen mértékben ki tudod már mutatni a szeretetedet.

Holnap pedig már szavakkal tudatod az érzéseidet…

Én viszont mindig a Te féltő Anyukád, Te pedig az én Kisbabám leszel.

 

 

Foto: Debreczeni Zita 🙂

Hozzászólások

hozzászólás

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Talán ezek is tetszenek majd