Az anya

Ugye az Anyák nem mennek betegszabadságra?

…teszi fel a kérdést szerintem jogosan, némi iróniával, de szórakoztatóan egy reklám. És mennyire betalált! Legalábbis nálam. Szó sincs önsajnálatról, vagy panaszkodó hangnemről. Nem arról íok, hogy miért nem vigyáz a gyerekre az Apukája, vagy a Nagyi, vagy a babysitter, ha Anya annyira beteg …

Hanem arról, hogy az az igazi értelemben vett “betegszabadság”, “ágynakesés”, és napokig tartó gyógyító kúrák szerintem örökre eltűnnek az életünkből, vagy legalábbis jóóó hosszú időre, amikor szülővé válunk :).

Szerencsére egyáltalán nem vagyunk beteges család és ritkán küzdünk megfázással, vírussal, és egyéb hasonló gonddal-bajjal. Ha viszont nagyritkán lebetegszünk, akkor az tényleg küzdelem.

Küzdünk a fájdalommal, az idővel, és gyakran még egymással is ( a párommal), hiszen ha beüt a baj, az biztosan egyszerre söpör végig az egész családon, és természetesen mindenkinek jól esne az ápolás, a nyugalom, de ilyenkor ujjal mutogatva igyekszünk a másikra testálni az itthoni teendőket, főként a gyerek körülieket. Mert egy főzés, mosás éppen kimaradhat, és a takarítást is elnapolhatjuk, de a fiunknak lázasan is adni kell enni (naponta ÖTSZÖR!), meg kell fürdetni, le kell fektetni, a játékról, és szórakoztatásról nem is beszélve.

Legtöbbünknek nyilván van segítsége, egy szuper nagymama, nagypapa, keresztszülő, testvér, babysitter személyében, aki ilyenkor maga a megváltó egy beteg szülő számára. Nyerhetünk pár óra alvást, egy kis pihenést, és némi tehermentesítést úgy általánosságban.

De a gyerekünknek akkor is szüksége lesz ránk. A közelségünkre, a szeretetünkre. Legalábbis nálunk rendszerszerű, hogy ilyenkor vágyik leginkább a társaságunkra Beni és szeretne egyfolytában ölelni, puszilni, velünk lenni, játszani. Valószínűleg érzi a megváltozott helyzetet, viselkedésünket, és ezért igyekszik a maga módján “segíteni”, vagy egyszerűen Ő így félt minket. Ami hihetetlen aranyos dolog, és megindító, de lássuk be, ilyenkor nagyon nehezen viszonozható.

Imádom a Fiamat, és nagyon szeretek Édesanya lenni. A legrosszabb napjaimat is boldoggá teszi ez a kis emberke, és minden szirup nélkül állíthatom, hogy Ő a legjobb dolog az életemben.

Viszont, amikor pár hete kivették a bölcsességfogamat, előtte pár héttel pedig kiütött 2 napra egy hányós-hasmenős vírus, bevallom, én sírtam az Anyukámért! Azt kívántam, hogy álljon meg az idő, amíg nem leszek jobban, nem megy le a lázam, és érjen végre ide, hozzám az Édesanyám. Percenként néztem az időt a telefonomon már reggel 5től, amikortól nem tudtam aludni, és miután Apuka elment itthonról, 6:20-tól imádkoztam, hogy ne ébredjen fel Bubu mielőtt megérkezik a ”Szupernagyi”, mert teljesen biztos voltam benne, hogy képtelen lennék felkelni az ágyból, és átsétálni érte a szomszéd szobába.Szükségem volt a segítségére és a puszta, számomra gyógyító jelenlétére. Reszkettem a láztól, és mindenem fájt. Az járt végig a fejemben, hogy képtelen vagyok ellátni a gyerekemet, miközben ha ciki, ha nem, de sajnáltam magamat. 😀

Ha gonosz vagy rossz vagyok ezért, akkor is elárulom, hogy egy picit visszasírtam azokat a régi, “világ elől elbújós, ágyban mese/ sorozatnézős” napokat, amikor teát és piritóst kaptam reggelire, és fel sem kellett érte kelnem, ebédre húslevest ettem, és nem volt nagyobb gondom annál, hogy fogok- e tudni aludni éjszaka, ha az egész napot átaludtam. 🙂

Hát most tudnék 😀 …

De ez az életünk rendje, ahogy mondani szokták… felnövünk, felnőttünk, és most a Mi dolgunk reggelre teát főzni, és piritóst sütni a kis beteg Családtagjainknak.

És ez így van jól. Még ha Anyák tényleg soha többé nem is mennek betegszabadásgra.

 kepernyofoto_2015-04-21_18_18_43.png

Láttátok a reklámot? Ha nem, itt megtaláljátok: https://www.youtube.com/watch?v=LNCOAqLpaO8

Hozzászólások

hozzászólás

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Talán ezek is tetszenek majd