Az anya

Megállítanám az időt…

Olyan jó lenne, …

ha már a kezemben tarthatnálak, először megpillanthatnálak!

ha megemelnéd a kis fejed, megtartanád, átfordulnál hasról hátra, hátról hasra!

ha elkezdenél már kúszni, elkezdenél mászni, felállnál, elkezdenél magadtól járni!

ha már átaludnád az éjszakát!

ha már azt ennéd, amit mi!

ha már beszélnél, és elmondanád nekem, hogy mikor mit szeretnél, mi fáj, mi a baj!

ha már egyedül meg tudnál enni bármit, hogy én is újra meleg ételt ehessek! 🙂

ha önállóan felvennéd (és nem csak LE :D) a zoknidat, és megmosnád a fogadat!

ha szobatiszta lennél, és megtanulnád, hogy a kaka ELŐTT, és nem utána kell szólnod…

ha megtanulnál egyedül is játszani, lekötni magad, csak egy kicsit, addig, amíg reggelit készítek!

ha végre elpakolnál magad után, és nem állna az egész napom a rendrakásból….

 

Mindíg várunk valamire. Folyamatosan sürgetjük az időt, és izgulunk a következő lépés, életkor, szakasz mielőbbi elérkezése miatt.

Türelmetlenek vagyunk.

Később pedig sok dolgot kicsit bánunk is, hogy siettettünk, mert rájövünk, milyen szuper volt megélni azt az adott időszakot is, a maga szépségével és nehézségeivel egyaránt, EGYÜTT!

Emlékszem, hogy…

milyen különlegesnek éreztem magam, hogy a szívem alatt hordhattalak, Téged, pici szerelmem, nézegettem az ultrahang képeidet, elképzelve milyen is leszel, és nézegetve magamat is a tükörben, már az első hetekben, hogy “látszol-e már”!? 🙂 Milyen óriási boldogság volt, amikor megvettem az első ruhácskádat!

mennyire csepp voltál, és kiszolgáltatott, nekünk és a világnak, egy pici kis új élet, aki a kezeinkben talált a leginkább megnyugvásra.

milyen könnyű dolgunk volt, amíg “ott maradtál, ahová tettünk”, és mennyire hihetetlenül nehéz feladat volt, egy közlekedni tanuló gyerkőcre vigyázni. Mégis micsoda mérföldkőnek, szinte ünnepnapnak jegyeztük fel, amikor felálltál és elindultál .

milyen borzasztóan nehéz volt felébredni újra és újra, de már tudom, hogy soha meg nem ismételhetőek azok az éjszakák, és hajnalok, amikor a sötétben, összebújva együtt aludtunk el etetés közben. Csak Mi, Ketten.

milyen hihetetlen, hogy még egyetlen szót sem tudtál mondani, de ezer sírás közül is tudtam, melyik a Tiéd, és 100 féle sirás közül is ki tudtam találni annak okát!

milyen büszke voltam, amikor a kettes pelusról hármasra kellett váltanunk, mert hirtelen annyit nőttél, de a biliből is legalább ilyen örömmel takarítottam az első pisit, és igen, a kakit is, mert végre SIKERÜÜÜÜLT!

És tudod mit? Őszintén szólva pakolni is szeretek utánad. Amikor elalszol, és én csendben a helyére teszem a sok sok játékodat, mindegyikben Téged látlak, és bár jól esik utána kicsit leülni pihenni, már azt várom, hogy felébredj, és magamhoz szorítsalak.

Vártam, hogy bölcsis nagyfiú legyél, és nekem nagyon hasznosan is telik a Nélküled töltött idő, de akármikor hazaérek az üres házba, borzasztóan hiányzol.

Mosolyogva nézlek, miközben ebédet készítek, és azon gondolkodom, hogy mikor tanulhattál meg ilyen ügyesen egyedül játszani, de rossz érzés volt, amikor első alkalommal nem jöttél oda hozzám, és húztál be a nappaliba, a szőnyegre játszani.

Roppant szórakoztató nézni, ahogyan próbálkozol egyedül megfürdeni, de ijesztő is, amikor eltolod a kezemet, mert Te egyedül szeretnéd csinálni.

Az idő rohan, sajnos néha talán túlságosan gyorsan el is múlnak csodálatos életszakaszok, események.

Pedig minden korszak csodálatos, persze mind nehéz is egyidőben. De meg kellene tanulnunk a legszebb oldalát nézni, és kiélvezni, amíg tart.

Örülni annak, hogy SZÜKSÉG van ránk.

Hogy van, aki segítséget és figyelmet igényel, kér, vagy néha akár követel Tőlünk.

Ma a délutáni alvásból képtelen voltál felébredni. Felhúztam kicsit a redőnyt, simogattam az arcodat, beszéltem Hozzád, de Te kinyitottad a szemedet, megláttál, az ölembe kucorodtál, és tovább aludtál. Én a földön ültem, majd mikor éreztem, ahogyan elernyed a kis tested, ledőltem a kiságyad mellé. Szuszogtál rajtam, belém kapaszkodva, a pocakomon fekve, úgy, mint valamikor picibaba korodban utoljára. Annyira jól esett, hogy sírni kezdtem. Mindeközben rettentően távolinak tűntek azok a idők, amikor baba voltál. Annyira bántott, hogy türelmetlen vagyok, és mindig csak várom a következő nagy lépést, ahelyett, hogy megbecsülném, és amennyire csak lehet kiélvezném a jelent. Szívem szerint megállítottam volna az időt, és addig öleltelek volna, ameddig csak tudlak.

Ezért született ma ez a bejegyzés.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Talán ezek is tetszenek majd